Veneratio » Uncategorized » Horváth Márk és Lovász Ádám: Burjánzó tornyok
Horváth Márk és Lovász Ádám: Burjánzó tornyok

Horváth Márk – Lovász Ádám

BURJÁNZÓ TORNYOK

Szivacsos térbeliség és kaotikus inorganikusság
az Age of Empires II-ben

Age of Empires II Tower Defense

Letölthető PDF-ben: Horváth Márk – Lovász Ádám Burjánzó tornyok

A leendés performativitása lezárhatatlan, ez a működés állandó helyi variációkon keresztül tovább burjánzik egy elkerülhetetlen komplexifikáció felé. Ugyanakkor ezek a termelési viszonyok tele vannak halállal, akárcsak az univerzum teljessége, amely túlnyomórészt alkalmatlan a szerves életre. Ahol véletlenül kialakult a szerves élet, ott a fokozódó performativitáson és feszültségfokozáson keresztül szervetlenségbe és inorganikus nyitottságba csapnak át, visszacsatolódva az élettelen univerzum kiterjedésébe. Matthew A. Taylor a Tell My Horse című sci-fi regénnyel kapcsolatban megállapítja, hogy „a voodoo-kozmosz nem alkalmas arra, hogy az ember kiművelje magát a mássággal való élvezetes találkozásokkal: nem egy csendes idill, hanem küzdelmek és szövetségek sokrétű mezeje, amely követelésekből, engedményekből és egymással összegabalyodott aktorok cselekvéseiből áll.[1] A voodoo-kozmoszban testek és szétszabdalt testrészek keringenek a világűrben anélkül, hogy bármilyen értelmezhető szerveződés létrejönne közöttük. A voodoo mágiára általánosságban jellemző, hogy a rosszindulat és az ártalom fertőző, és irányíthatatlanul tovább terjed. Ebben a kozmológiában a szubjektumot „radikális kontingencia, sebezhetőség és mulandóság” jellemzi.[2] Állandóan újabb és újabb avatárok képződnek, test nélküli szervek, amelyek kaotikus létezéssel telítik az immanenciasíkot. Mint Gilles Deleuze és Felix Guattari írja, „az immanenciasík változó görbületei megőrzik a végtelen mozgásokat, melyek a szüntelen oda-vissza váltásban visszatérnek hozzá, miközben más végtelen mozgásokat is felszabadítanak a síkból.”[3] A voodoo-mágia a végtelen oda-vissza mozgások korlátozhatatlan kitörésének szent pillanata, amelyben még a kavargásnak és örvénylésnek is rendje van, méghozzá egy olyan rend, amely „kaotizál, burjánzik és elharapódzik.”[4] Az ember nélküli univerzum diaszpórikus önmagára göngyölődése heterogén anyagokat és erőket szabadít fel, kőolajat, neveket, kódokat, szimulációs rendszereket, szennyező gázokat és virtuális, repedezett valóságszinteket.

Az Age of Empires II című számítógépes játéknak egy átértelmezett, online változatában a játékosnak egy védőbástya-vonalat kell kialakítania, amellyel megvédi zászlaját az ellenség közeledésétől. A tornyokból és felhúzott védvonalakból anonim, automata nyilasok lövik az ellenséget, akik többnyire elesnek a nyílzápor következtében. Hogy értelmezhetjük ezt a furcsa térképet, ezt a mesterséges tájat, ahol virtuális avatárok és hagyományos jelképek keverednek frenetikusan. Az átszerkesztett térkép egy mesterséges tenyészetté alakul át, ahol a királyok és uralkodók rovarszerű szaporasággal sokszorozódnak a mezőkön. Ez a térkép egy olyan világot tár elénk, amelyben egy királyságnak akár ötven királya is lehet egyszerre. Nick Land szerint az egységesítő, globalizáló hatalmi sémákkal szemben nem az egyetemes érvényre igényt tartó ideológiák jelentenek megoldást, hanem „a gátlástalanul szaporodó alternatívák sokaságai olyan komplex szivacs-terek képződései, amelyeket befurakodások rothasztanak szét.”[5] Az Age of Empires II Ancient Tower Defence című játékában az emberi játékosok egy olyan számítógépes intelligencia ellen harcolnak, amely végtelen számú hőst, királyt és uralkodót szabadít rá a védelmi toronyrendszerre: száz darab Szent Johanna tucatnyi Hódító Vilmos, templomos lovagok ezrei, harci elefántok tömegei rohanják meg az emberi immunrendszert. Nem győzik automata nyilasaink, a Katedrális védelmi rendszerei kivédeni ezeket a retrovirális, szivacsos populációkat. A differencia sajátos, az embertől független szaporasággal bír. Végtelen számban érkeznek a támadók hullámai, úgy tűnik, hogy a voodoo-univerzum lázadt fel ellenünk. Mint Land a patkányok vonatkozásában írja: „egy korlátlan szériában való elkülönböződés, logikátlan különválás és a nem-identitás válogatás nélküli tobzódása: ez a patkányok logikája.”[6] A király-patkány, a szent-rágcsáló előbb vagy utóbb ellepi az emberi gazdaság háztartását; először csak a kamrát fosztja ki, majd átjut a védelmi gátakon is.

A számítógépes játék célja, hogy megvédjük saját központi tornyunkat, hogy meggátoljuk a Falloszunk kigyulladását és összeomlását. Azonban az Age of Empires II-ben a falloszunk eleve berrobant a túljelöléstől, a jelölők obszcén szétterjedésétől és korlátlan termelékenységétől. Inorganikus táptalajt hoztunk létre a saját jelölő falloszunk alatt, amely meggyújtja központi tornyunkat. Minél több felforgató ágens jut át a falakon, annál nagyobb erőszakot tesznek a sebezhető állásainkon. Az automata nyilak mesterséges működése arra utal, hogy az inorganikusság idegensége már idebent van, már rá vagyunk utalva a gyilkológépek zavartalan működésére. Már a falak felhúzásához is szimulált kőbányák kitermelésére van szükség, ahonnan a kövek mellett az inorganikusság is a várba jut. Sajátos testi disszociáció jellemzi azt az energiacserét, amely végbemegy az Ancient Tower Defence területén. Az absztrakciók „kreatív meghatározottságokat” fecskendeznek bele az adott struktúrákba, és ezáltal a virtuális testek is kreatívakká válnak.[7] Szimulált uralkodók nép nélkül uralkodnak, virtuális szentek hitetlenül támadnak, és kizárólag az automata nyilak szökésvonalai, inhumán karcolatai maradnak. De ez a szökésvonal is energetikus többletet feltételez, hiszen a toronyépítést is szimulált kereskedelmi útvonalak tartják fenn a játékban. Ez a hálózat olyan testek együttmozgását feltételezi, amelyek a semmiből tartanak a semmi felé, viszont ez a testetlen útvonal maga jelenti a voodoo-kozmosz célját. Az áramlások terében „a politika világa a degradált lét” tartománya.[8] A számítógépes játék világában a jelek és a termelés túltengése szétrepeszti a politikum szféráját, és megnyitja az univerzum sötétsége előtt a vektorok mozgásait. Annyira túltelített a folyékony terjedés tartománya, hogy minden hierarchia dinamikussá, szétszabdalt paradoxonba csap át. Olyan önellentmondásba, ahol a felek egymással való szembenállása is megszűnt már. Nem egység, hanem kikerülhetetlen ellentét, nem ellentmondás, hanem kitárulkozó idegenség. Ez az új föld, amely „a tőkét önmaga ellen fordítja”, ezáltal új népet létrehozva.[9]

A Katedrális nyílzáporain elkerülhetetlenül keresztüljutnak veszélyes, szubverzív, az élet egészére nézve kártékony szereplők, amelyek pestist, és virtuális vírusos megbetegedéseket hoznak magukkal. Az ökológiából kihullik a természet az inorganikus, „háziasítatlan áramlások” szabad áthatolásai következtében.[10] Miért vonzódunk saját megsemmisítőinkhez? Miért ragaszkodunk makacsul azokhoz a kiterjedésekhez és politikákhoz, amelyek minden élet kiirtását viszik véghez? A fejlett kapitalizmus viszonyai között maguk a védelmi mechanizmusok is „kétségbeejtően destruktívak és amorálisak”.[11] Az Ancient Tower Defense játékban a tornyok is furcsa, akár bakteriálisnak is nevezhető termékenységgel rendelkeznek. Az automata nyílvesszők egy idő után mintha várnák azt a pillanatot, hogy a rombolásban összeolvadhassanak a mesterséges intelligenciával és a romboló patkány-király hadakkal. Lovagok, lovak, elefántok és tevék hullanak el a nyílzápor hatására egy olyan automatizált gyilkolás keretein belül, amelyet már eleve nem a játékos irányít. A Katedrális védelmi vonalai önpusztítóak, és végzetesen deszinkronizálják a játék narratív struktúráit. Míg normális esetben az Age of Empires játéksorozatban vannak célkitűzések, fokozatok, valamilyen történelmi eseménysorozat rekonstrukciója, addig az Ancient Tower Defense térképen már minden felszámolódott, és kizárólag a céltalan nyilazás marad utolsó küldetésként. Nem valamilyen sorozat végállomása ez, hanem a túlélés utáni skizofrén, paranoid apokalipszis rettenetes tombolása. A maga módján mégis nevetséges ez az automatikus pusztítási rituálé, a voodoo-politika spektákulumának önlebontása. Mint Dominic Pettman fogalmaz, „az internet rizomatikus természetéből adódóan, a középpont nem tarthat ki. (…) A spektákulum stratégiai okokból adódóan dezintegrálódik.” [12] Monolitikus hatalmi rend helyett az internet rizomatikus figyelemfelkeltő ökológiákat alakít ki, olyan ökoszisztémákat és mikroklímákat, amelyekben mesterséges életek tenyészhetnek. Mindenütt búzahalmok találhatóak, amelyek mintha a termelés és pusztítás elválaszthatatlanságára, ezen pólusok kölcsönös meghatározottságára utalnának. Míg a kereskedőhajók és szekerek gyűjtik az aranyat, amellyel finanszírozható a további tornyok építése, addig a pusztítás fokozódik. Komplex mikrointerakciók zajlanak másodpercenként, amelyeket az emberi játékosok korlátozottan képesek befolyásolni.

A fórumok és chatszobák tanulságai alapján nagyon kevés az a játékos, aki az Ancient Tower Defense tizedik nehézségi fokozatát sikerrel véghez vitte volna. Emergens, alulról szerveződő képi sokaságok támadnak folyamatosan, egészen addig, amíg végzetes módon meggyengülnek a védelmi rendszerek. Az egyik videóban jóformán egyszerre omlik össze mindhárom emberi játékos tornya. Falloszok dőlnek össze, az inorganikus életek „meglepő komplexitása” okán.[13] Krízissel terhelt fraktálszerkezetet láthatunk, amelyet a rosszindulatú számítógépes programok keresztül-kasul átszúrnak a maguk szökésvonalaival. Kétféle szökésvonal nyilatkozik meg a játékban a tobzódó hősök számára: vagy a nyílvessző általi gyors halál, vagy a zászlóhoz való eljutás. Amint a hősök és királyok átjutnak a nyílzáporon, eltűnnek és új alakban rematerializálódnak a térképnek egy másik területén. Ebben a romboló egyesülésben birodalmak megtagadtatnak, emberi uralmi rendek pedig széttörésre kerülnek. Az új nép megtelepedik egy új territóriumban, egy olyan zónában, amelynek eléréséhez ugrást kell végrehajtania. Modelljeiket átörökítik egy új szigetre, „immanens deterritorializáció” gyanánt.[14] Különálló sokaságok olvadnak egybe az új, elektronikus földdel, amelyből alulról szerveződő leendések sűrűsödnek össze. A hiperkapitalizmus termelési viszonyai között az alulról való szerveződések – különösen azok technicizált megnyilvánulásai – az invázió módján adódnak. Nincs többé elrendeződés, csak egy embertelen reterritorializáció, a patkány-király-szent-szivacs degenerált szövetségkötése, amelyet feleslegessé vált automata lövések kísérnek.

Bibliográfia

Deleuze, Gilles – Guattari, Félix (2013 [1991]) Mi a filozófia?, ford. Farkas Henrik (Budapest: Műcsarnok)

Kotsko, Adam (2012) Why we Love Sociopaths. A Guide To Late Capitalist Television (Alresford: Zero Books)

Land, Nick (1993) “Spirit and Teeth” In: Land, Nick (2014 [1995]) Fanged Noumena. Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic)

Negri, Antonio (2015) Flower of the Desert. Giacomo Leopardi’s Poetic Ontology, ford. Timothy S. Murphy (New York: State University of New York Press)

Pettman, Dominic (2015) Infinite Distraction (Cambridge, Malden: Polity Press)

Portanova, Stamatia (2013) Moving without a Body. Digital Philosophy and Choreographic Thoughts (Cambridge, MA: The MIT Press)

Taylor, Matthew A. (2013) Universes Without Us. Posthuman Cosmologies in American Literature (Minneapolis, London: University of Minnesota Press)

Whitelaw, Mitchell (2006) Metacreation. Art and Artificial Life (Cambridge, London: The MIT Press)

Jegyzetek

[1] Taylor, Matthew A. (2013) Universes Without Us. Posthuman Cosmologies in American Literature (Minneapolis, London: University of Minnesota Press), 160.

[2] Taylor 2013: 142.

[3] Deleuze, Gilles – Guattari, Félix (2013 [1991]) Mi a filozófia? (Budapest: Műcsarnok), 40.

[4] Uo.

[5] Land, Nick (1993) “Spirit and Teeth” In: Land, Nick (2014 [1995]) Fanged Noumena. Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic), 191.

[6] Land 1993: 199.

[7] Portanova, Stamatia (2013) Moving without a Body. Digital Philosophy and Choreographic Thoughts (Cam-bridge, MA: The MIT Press), 138.

[8] Negri, Antonio (2015) Flower of the Desert. Giacomo Leopardi’s Poetic Ontology (New York: State University of New York Press), 203.

[9] Deleuze – Guattari 2013 [1991]: 85.

[10] Land 1993: 200.

[11] Kotsko, Adam (2012) Why we Love Sociopaths. A Guide To Late Capitalist Television (Alresford: Zero Books), 94.

[12] Pettman, Dominic (2015) Infinite Distraction (Cambridge, Malden: Polity Press), 95.

[13] Whitelaw, Mitchell (2006) Metacreation. Art and Artificial Life (Cambridge, London: The MIT Press), 213.

[14] Deleuze – Guattari 2013 [1991]: 74.


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)