Veneratio » Uncategorized » Horváth Márk: Széteső levelek és a test felszámolódása
Horváth Márk: Széteső levelek és a test felszámolódása

Horváth Márk

SZÉTESŐ LEVELEK ÉS A TEST FELSZÁMOLÁSA

A megsemmisülés feltűnései
Antonin Artaud
Rodezi leveleiben

Viskum The Hand with the Golden Ring

Kép: Morten Viskum: The Hand with the Golden Ring

Letölthető PDF-ben: Horva_th Ma_rk_Sze_teso_ levelek, test felsza_mola_sa

Az összeomlás ideje egyszerre fedi fel a mozgásképtelenség és valami mélyebb mozgékonyság lehetőségét. A szellemi és testi leépülés erőteljes leírása megzavarja, sőt fel is bomlasztja az „igazságtalan elzárás”, az „állandó tartózkodás” monotonitását úgy, hogy a működőképes vagy beszámítható test funkcionálása által addig elfedett elfolyásokat, fluid és nyughatatlan telítődéseket mutat be.[1] Leveleket leginkább azért írunk, hogy megőrizzük bizonyos körülményeinket vagy élethelyzetünket egy adott személy távollétében, és erről az állapotról beszámolva a távollevő jelenlétének lehetőségét teremthessük meg. Azonban a levél – mint a távollevő jelenléte vagy „a jelenlét mint távollévő jelenné tétele” – mindig is magában hordozta a hiányok, a felidézés, a visszatérés vagy a megkerülés lehetőségét.[2]

A Rodezi levelek nemcsak Artaud testi és szellemi leépülését mutatják be, hanem a levelezésben mindig is jelen lévő távollevő jelenlét abszentológiai telítődését. A levél a távollévő jelenné tételén át a nyelv és a hallgatás, az élők és a holtak közt nyit meg egy kísérteties zónát. Vajon megközelíthető vagy leírható egy levél mint szavakból és különböző írásjelekből összeálló archívum, amely a levéríró véréből táplálkozva egy bizonytalan kaput nyit meg élők és holtak, illetve a nyelv és a hallgatás között? A levélírók „vérét írás közben szívják, éjszaka az íróasztalnál, vagyis a tinta a megszáradt vér.”[3] Ha kiindulópontként elfogadjuk Wolfgang Ernst drakularchiválás-fogalmát, akkor a Rodezi levelek teljesen más megvilágításba kerülhetnek. Ez a megvilágítás azonban a vámpírok éjszakai fénye, tehát valójában differenciált sötétség, a fény hiányának különböző fokozatai. A levélírás-archiválás itt többé már nem az archiválandó dolgok megszervezését vonja maga után – hiszen kikerülünk a „szüntelen szervezés hatalma” alól –, hanem a megbomlott elme és az összeomlásban lévő test feltárulkozását vagy kifordulását, tehát a testet működtető vérkeringés szavakban és írásjelekben szárad meg a levelezőlapon.[4] Artaud felbomlás közben írt levelei a megszervezett szervekkel nem rendelkező test kiömlései, amelyek „könnyedén kitérnek az ítélet elől”.[5] Nem lehet archívumként vagy megközelíthető feljegyzésként értelmezni ezeket a felbomlás fájdalmával teleírt oldalakat, hiszen az oldalak éppen a szervezett test artériáira rátapadó szenvedélyes és szenzuális drakularchívum deterritorializációs mozgásán keresztül jönnek létre.

Artaud levelei az Isten és a nő által adott szervezet elé visznek minket vissza, tehát egy olyan múltba visszahajló extratemporalitás potencialitását vetítik előre, ahol a maszkulin szülés egy „erőteljes szervetlen vitalitás” által átjárt plaszticitás múlt-jövőjeként tételeződik.[6] Ez egy olyan szervetlen testi vitalitás, amely kizárólag a halálban való születés metaforájával írható le, és végtelenül meghaladja az erotikus vágy azon állapotát, amit Artaud egoista elcsúszásként és „a kifinomult fojtogatás műveleteként” ír le.[7] A drakularchiválásként értett levélírás nem egyesülés, hanem teljes kiengedés és felbomlás, amelynek nincsenek összesűrűsödő vagy koncentrált körvonalai, sem összecsomósodásai, hiszen az a szervezett test fenntartását jelentené, amivel szemben Artaud a megszáradt vér és a testi erőt elszívó és a korporealitást szétszaggató levelezés erőteljes szervetlen vitalitása mellett foglalt állást. Az erotikus vágyról írva Artaud megjegyzi: „Amikor átadjuk magunkat a nemi vágynak, önmagunk bebörtönzésének engedjük át magunkat, amely ugyanakkor boldogsággal tölt el, hiszen úgy tűnik, megnagyobbodunk és feltornyosulunk egy minden mástól rendkívül különböző és rendkívül határozott énben. De ez a hozzájárulásunk, önmagunk összes többi részének kárára, egy belső életre buzdít, mely végső soron minden más impulzust, minden más kifejeződést önmagába börtönöz be.”[8] De a felbomlás leveleibe belevesző írói test nem a nemi vágy valamilyen másoláson alapuló reprodukciós logikáját követi, hanem egy eredendő szervezetlenségbe való visszatérés öntudatlan mozgását hajtja végre. Az archiválás mazochizmusa a test szervetlenné válásához vezet, amely az archiváló eltűnésével teljesedhet ki. A készletek, a hagyatékok, a gyűjtemények, a levelek szivárognak, furcsa bűzös nedvet eresztve rothadnak, és lassan az archiválót is elemészti ez a bizonytalan fluiditás. Az eresztő, kifolyó és határokat meghaladó rothadás egy olyan abjekció, amely összezavarja és felbomlasztja az archiválás ʻkemény’ geográfiáját és feltételezett stabilitását.[9] Artaud André Gide-nek címzett levelében így jegyzi le a szétesés folyamatát: „mindezt nagyon rosszul fogalmazom meg Önnek, mert már nem tudok írni, a túl sok szenvedés pedig eltorzította gondolkodásomat.”[10] A drakularchiválás, a felbomlás sorai egy olyan íráson keresztül jönnek létre, amely túl van az írás képességén: ez a nem-tudás írása, a hallgatás és a némaság megszólaltatása és a holtak megidézése. Ahogy vérszívással Drakula is a halálon túlról tartja magát a nem-élet állapotában, úgy Artaud is íráson keresztül haladja meg az írás kötöttségeit.

Azonban addig nem beszélhetünk a posztumusz megőrzés valódi hantológiájáról, ameddig az archiválót egy biztos és a rothadás és fluiditás territorialitásától független entitásként vizionáljuk. Mikor Nancy a portré kapcsán megjegyzi, hogy az „a szubjektum problematikájának a maga teljes konstitutív túlfeszítettsének kiterjedésében és ambivalens feszültségének egészében kifejti”, akkor nemcsak egy metaforával vagy spekulatív megjegyzéssel van dolgunk.[11] A szubjektum úgy rendezi magát az archiválás folyamatában, hogy valójában az archiválás mazochizmusa során testét teljességgel átadja a felhalmozás perverz feszültségének. Az ambivalens feszültség azokból az információkból, adatokból, képekből és megszámlálhatatlan dolgokból áll össze, amelyek a megőrzés során megkarcolják, megsebzik a szubjektum felületét, fogalmi határait pedig szétrepesztik. Artaud levelei így a testén egyre inkább elterebélyesedő fekélyek és sebek szivárgásai, olyan megszáradt vérfolyamok, amelyek „elvetélt művei, elrontott élete, megfeneklett egzisztenciája, a nemlétezésből »kitépett« pillanatcafatok” furcsa egyvelege.[12] Nincs egységes maradék, nincs megközelíthető, megérthető nyelv, csupán egymást kioltó fragmentumok, egymással versengő mélyedések, illetve egymást felülíró szenvedés-próza. Azonban a levelek nemcsak a megőrzés gesztusai, hanem az áttetszés, a transzmutáció, a megfertőzés és a megrontás aktorai is. Minden megőrzés a fluiditás, az összeomlás bűzös levében megy végre, és förtelmes fantomok, nedves, testetlen, mégis áttetsző szellemek emelkednek fel a halál sötét vizéből; egészen közel húzódnak az archívum testéhez, kiterjesztik azt, megtöltik az elmúlás édes szörnyűségével, amelyet szorongás és bizonytalan remegés közepette lehetséges csak reprezentálni. Artaud így ír valami egészen mély és kikerülhetetlen kimerültségről Description d’un état physique című szövegében: „a mozdulatok előli visszavonulás, (…) a legegyszerűbb gesztusokról való lemondás, (…) leverő, elemi fáradtság, valami önmagába szippantó fáradtság. Amikor egyenként kell összerakni minden mozdulatot, halálos fáradtság (…). Amikor a dolgoknak már nincs szaga, sem neme. (…) A szavak elrothadnak az agy önkéntelen utasítására.” Az emberi test teljes deterritorializációjával van dolgunk, amely mégsem a passzivitás, hanem egy önkéntelen, tudattalan mozgással telített, a szippantó fáradtság kikerülhetetlenségével. Mikor a levelek vámpír módjára szívják Artaud életerejét, nem egy ilyen szippantó fáradtsággal van dolgunk? Talán csak nem vagyunk képesek felismerni a megbetegedett test önmagától való megszabadulásának potencialitását, amely nem egy tünet vagy egy állapot, hanem egy olyan esemény, amely az Alak meghatározottsága felől az anyagi struktúra, a sík felé tart. Deleuze Francis Baconről szóló könyvében foglalkozik részletesen a test önmegtagadó, önmagát dekonstruáló aktivitásáról: „A test éppen azon van, vagy arra vár, hogy önmagától megszabaduljon. Nem én akarok megszabadulni a testemtől, hanem a test akar megszabadulni önmagától. Röviden egy görcsről van szó: a testről mint idegfonatról, és annak görcsös erőfeszítéséről vagy várakozásáról.”[13] Vajon Artaud szippantó fáradtságát értelmezhetjük az önmagától megszabaduló test várakozás és erőteljesség közötti görcsösségeként? Ha Artaud a legegyszerűbb gesztusokról való lemondása a test Alakjától való elfordulás, akkor mi feleltethető meg az anyagi struktúrának vagy a sík térnek? A megszáradt vérrel átitatott zavaros, széteső levelek a test Alakját bomlasztják fel, és semmisítik meg a levelezőlap síkján. Így a megszűnés áttetsző súlya teresíti az archívumot, amely folyamatosan a hantológia zónájának van kitéve. Az archívum a nedves, szennyes kísértetektől terhelve túléli az archiválót, azonban poszthumán materialitásába kísértetek és fantomok szimulakrumaiként a megőrző nekromediális félelmei reaktualizálódhatnak. Talán a vér remegéssel együtt járó száradásában is ott van Artaud halálos fáradtsága.

Halottak, hullák, rothadó fejek és levágott kézfejek vezetik az archívum poszthumán materialitásának szorongást keltő reprezentációját. Nem emlékeztet minket a felbomló archívum sötét nedve a mazochizmusnak Deleuze által leírt kiterjesztett, elnyújtózó jellegére?[14] Lehetséges-e mazochizmusról beszélni akkor, amikor már minden archiváló véglegesen az archívum felbomlasztó zónájába merült alá? Azonban ez a fluid zóna erőteljes szervtelen vitalitásával nem a homogenitás, hanem a heterogenitás és a differencia színtere: „egy nap mindez megromlik és nyoma sem marad, bennünk is csak az örök különbségtevő árnyéka éli túl.”[15] Nyomok, árnyas szegletek, és a sötétség árnyalatai: ez már nem a levelezőlap befeketített síkja, hanem egy poszthumán teresedés, az ember utáni közösségiség differenciája. A levelek a drakularchiválás során kiszívják írójuk életerejét, de ez nem egy egyoldalú, teljesen negatív jelenség – hiszen a nekromedialitás éppen a haláltól való félelem okán kezd működésbe –, hanem egy burjánzó folyamat, amely poszthumán potencialitást és sötét virtualitást rejt magában, amely az élet szűkösségéből való kitörés inorganikus horizontját nyitja meg.[16] Nem közelíthetjük meg antropocentrikusan a Rodezi leveleket, hiszen ezzel elzárnánk a drakularchiválás során megkonstruálódó archívumok szervetlen vitalitását. Olyan inorganikus filozófiára van szükség, amely a gondolkodás folyamatát is deterritorializálja, és nem áll meg a biológiai test határainál, hanem belemerül a maradványok, csontok, üszkösödő sebek és bűzösen szivárgó belső szervek sötét interioritásába. Artaud nagyon helyesen jegyzi meg, hogy „az emberi létező (…) nem ért meg semmit, ezért nem foghat hozzá sem a föld, sem az élet számbavételéhez, hiszen az ember túl apró az efféle kérdésekhez.”[17] Az archiválás csak az egész folyamat mazochisztikus és kudarcos jellegének belátásával lehetséges. Azonban egy teljes inorganikus, poszthumanisztikus filozófiának számolnia kell azzal is, hogy az ember egészen egyszerűen képtelen saját jelentéktelenségének belátására is, éppen azért, mert az ember valóban nem ért meg semmit. Ekkor megpróbálkozhat a gondolkodó egy szigorú elméleti rendszert megalkotni, amelynek középpontjában a megértés lehetetlensége áll. A másik út – és meglátásunk szerint Artaud ezt az utat választja – a gondolkodás radikális felszabadítása, és egészen a poszthumán vitalizmusig való elvitele. A Rodezi levelek egy olyan dekonstrukciós, sőt de­strukciós művelet, amely a felbomló, leromló test gyengeségéből merít erőt ahhoz, hogy leásson egy poszthumán világ idegenségének a mélyére. Az összeomlás fluiditásának és az inorganikusság inhumanitásának belátására tesz kísérletet Artaud: „seregestül közelítenek a képek, amelyekben tévedés volna hinnünk, és amelyek ellen ugyanígy tévedés volna küzdenünk is.”[18]

A megsemmisülés, a felbomlás fluiditásának csodálatos leírásával találkozhatunk Nancy A portré tekintete című művében: „a szemek foltjaiból, a kigyűlt, kidobott, kitépett, sőt kiszúrt tekintetből fekete vér folyik. Ezt a tekintetet halott tekintetnek lehet és kell is látni, a tekintet halálának és a halálnak a tekintetben.”[19] A tekintet halála fekete alantas nedv kiömlésével jár, amiben feloldódik a tekintet minden jellegzetessége. Az archívum, a test meghatározhatóságát és felismerhetőségét őrzi, míg a portré a tekintet archiválásának egyik módja. Mi történik a testtel, ha a megszűnő tekintetet ilyen teoretikus erővel kínozzuk meg, ha kidobjuk, kiszúrjuk és kitépjük a szemeket? Mit csinál a testtel az archívum rothadása? Széttépi, megrágja és kihányja, esetleg kiszarja, vagy egyszerűen ráélvez fekete ondót eresztve a test maradványaira? Artaud számára az élet és a gondolkodás szenvedéstörténete visszavezet az erőteljes szervetlen vitalitáshoz. Ezt az erőszakos szenvedést nevezi Rossznak Maurice Blanchot, azonban a szervetlen vitalitás könnyedén kitér az ítélet elől: „amikor az életről beszél, erről a tűzről beszél, amikor megnevezi az űrt, az űr perzselése, a remegő tér tüzes melege, a sivatag izzása kerül szóba. A Rossz az, ami megperzsel, erőszakot tesz rajtunk, megsebez. Amennyiben mindig is úgy érezte, hogy legbensőbb gondolatain és erőteljes szavain keresztül valami gonosz jelenlét támadja, ebben a Rosszban nem a bűnt, hanem a szellemi lét kegyetlenségét és egyben lényegét ismerte fel.”[20] A szellemi lét nyomasztó elkülönültségéből a felbomlás levelein keresztül egy inorganikus, szervetlen vitalitásba merült el Artaud leépülő teste. Ennek a szervetlenségnek az érzése perzselő forrósággal, erőszakos remegéssel jár. A feloldódás megragadhatatlansága éppen abból ered, hogy antropocentrikus szempontból maga az űr, a radikális üresség az, ami felfokozott, intenzív élményben részesíti az írót. Kizárólag a szüntelen szervezettség hatalma által elnyomva tűnik Rossznak ez a remegő, sötét űr. Szervetlen vagy inorganikus testté, digitális mutánssá vagy kiborggá transzformálódva ez az üresség az elektronikai mutáció és a szimulációs technológiák működésének melegsége, amelyből deterritorializált inorganikus, mégis vitális maradványok szöknek meg. Egész bolygókat lehetünk majd képesek számítógéppé transzformálni önreprodukáló virális nanorobot-technológiákkal, amelyen belül a felperzselt bolygó energiája egy radikálisan inorganikus szimulációt lesz képes működtetni. Az elemésztődés, az entrópia az inorganikus szimulációs folyamatokat fogja táplálni, tehát az űr perzselődése egy szintetikus, plasztikus és fluid inorganikus vitalitást termel.

Mennyi rés, mennyi feltárulkozó hézag, a bőr erezetei, ahol ez a fekete folyadék apró patakokként folyhat be egészen a test belső szerkezetéig. Az archívum sohasem volt teljessége kirobban, és eksztatikusan ráélvez a megőrzőre, akinek mellkasán egy a poszthumán szeretet potencialitását rejtő seb nyílik meg.

Morten Viskum norvég művész egy halott kezével festve a megőrzés teljes lehetetlenségére reflektál.[21] Az archiváló véglegesen megszűnt, csupán egy amputált kéz maradt, amelyet értelmezhetünk az archiváló archiválásaként is. A Rodezi levelek is – Viskum alkotásához hasonlóan – magukba olvasztják írójukat, akinek sorai a megszáradt vér rezidumainak tekinthetőek. A megőrzés mazochizmusa végül kikerülhetetlenül elnyeli az archiváló személyt. A halott kezével festett alkotások a hantológia tökéletes megnyilvánulásai: üresek, mégis elképesztően telítettek, hiányos jelenlétektől, abszentológiáktól terheltek, mégis végtelenül sokat árulnak el. A feloldódás sötét vörös nedve az abszentológia erejétől kenődik el.[22] Hogyan közelíthetjük meg ezeket az elcsúszó, mocskos vonalakat, amelyeket egy halott keze hagyott maga után? Ez a kérdés azonban nem teljesen helytálló, hiszen az amputált kéz éppen a test integritását elhagyva, felbomolva kezd furcsa megőrzésbe. A nyomhagyás kizárólag a kéz halott testről való megszökését követően értelmezhető: az után utánja az abszentológia jelene.

A hantológia mint konceptualizációs eszköz lehetővé teszi, hogy felfogjuk az üresség olyan modalitásait, amelyek nem adják magukat a konvencionális felfogásmódoknak.[23] Azonban a hantológia interpretációs mód, mint episztemológiai stratégia, éppen hiányközpontúságán keresztül megkívánja azt a posztantropocentrikus megközelítést, amelyre tanulmányunkban végig törekedtünk. A hiányos jelenlétek kísérteties zónája emberközpontúságunk elhagyását követően nyílik meg számunkra. A Deleuze által leírt szervetlen vitalizmus nem a halál negativitásáról, hanem az Alak szabályozott formavilága síkba való beolvadásának differencia-logikájáról szól. A levelezőlap fehérsége a feldarabolódó test nedveivel összekenve hantológiai teresedésbe kezd. Ez az átváltozás egyszerre folyamatszerű, és félelmetesen hirtelen: „pusztító lángnyelv csapott ki hirtelen az égből.”[24]

Minden elveszett, a szenvedés teljes lett, de az archiválás mazochizmusán keresztül ez egy poszthumán kötődés, és a teljes testet felbomlasztó szeretet lehetőségét teremti meg. A hantológia nem tisztán negativitás, hiszen nem szükséges negatívumként tekintenünk a hiányos jelenlétekre. Viskum The Hand with the Golden Ring című alkotásán a halál utáni mozgás és megnyílás művészi megnyilvánulását látjuk. Mintha a test teljes hiánya tárulkozna fel a barnás-vöröses felületen. A megszűnő archiváló saját hiányán keresztül a végtelen, korlátlan rothadás archívumát hozza létre: ez a posztumusz megőrzés hantológiája. A levágott kéz a megszűnt archívum testének megmaradt, hátrahagyott fragmentuma, amely a megőrzést az éjszakában való tapogatózás perverziójában oldja föl. Viskum a megszűnés eljövendőjének ismeretlenségéhez dörgöli hozzá ezt a csonkot.

Az élet és a halál között megragadt archívum csonk fantomként tartja fönn magát.[25] A kísértet áttetsző teste sem teljes már. Derrida szerint a hantológia lényege az élet és a halál közötti hiányos állapotban való megragadás, „még akkor is, és különösen akkor, ha ez, a kísértetiesség, nincs. Még akkor is, és különösen akkor, ha ez, ami sem nem szubsztancia, sem nem lényeg, sem nem egzisztencia, nincs jelen soha, mint olyan.”[26] A jelenlét, a test, és főleg az archívum testének telítettsége utáni fraktalizált archiválási kísérlet az, amit a norvég kortárs művész színre visz. A mazochizmus is csupán romokban és nyomokban marad meg: mintha a kéz menekülni próbálna valahonnan, mintha valaki szenvedett volna, mikor ezek a bizonytalan vonalak és torz elkenődések létrejöttek. Az archiváló teste nincs jelen, de a halott test eltűnt, csupán hiánya kerül előtérbe. A hulla még nincsen, még nincs ott, ahol már nincs ott. Egyszerre eltűnőben van a rothadás által a test, és egyszerre meg is jelenik valami bizonytalan, fluid maradék, amely nem hasonlít többé az archívumra. Ezek a maradványok poszthumán prózát alkotva minket is átfertőznek saját negativitásukkal. Ez a negativitás azonban már nem Artaud sajátja, hanem a poszthumán, inorganikus szféra vitalitása, amely a folyamatos szervezettség reterritorializáló mozgásában Rosszként jelenik meg. A rossz az Alak meghaladását olyan betegségként teszi lehetővé, ami rámutat az egészség romlottságára: „a betegség egy állapot. Az egészség is az, de csúfabb. Úgy értem, csoffadt és vacak. Minden betegen növekszik.”[27] A beteges növekedés nem csak a test Alakját és a Forma korlátozását haladja meg, hanem a levelezőlap bekoszolt síkját is féreglyukként meggörbíti. A tér átalakulása összeomlasztja a temporalitást is, olyan „borzalmas, borzalom, borzalomépítményként”, ami határtalan dimenziókaput és sötét zeg-zugot tartalmaz, ahol levágott testrészek, kiömlött testnedvek és mumifikálódott hullák, oszló lábdarabok és kocsányos fekete ragacsosság folydogál.[28] Kilépünk a sötét ökológia extratemporalitásán keresztül egy idegen, poszthumán időbe: „a kísértet titkos és rosszul időzített jelenése nem ebbe az időbe tartozik, nem ezt az időt jelöli.”[29]

Minden levél visszahajlik, és szétfolyó testdarabokat küld vissza a levélírónak. A szétesés levelei megelőzik a levélíró születését, ahogy a poszthumán vitalitás vidámsága is a szenvedés szörnyűségeit. Felszámolódik a test, és sötét levelek mint az égből alászálló fekete drónok pusztítják el. Elképzelhető, hogy az archívum testének feloldódását követően egy archiválási sebről beszélhetünk, egy olyan biológiai hasadékról, amely egy olyan felületen keletkezik, ami nem hasonlít a test kiterjedésére? A test megszűnését követően a seb szétfolyhat, elterjedhet, és elhozhat egy olyan poszthumán szeretetet, amelynek többé nincs közepe.[30] Olyan levelek kellenek, amelyeknek nincs írójuk, feladójuk, sem címzetteik, csupán a minden előtti és mindent követő vitalitásuk. Levelek, amelyek a levélíró vérét elszívva, a vérrel soha nem jóllakó, vagy azt folyamatosan kihányó vámpírként kelnek útra a sötét éjszakában újabb életeket követelve. A kihányt vérrétegek alkotják a drakularchívum deterritorializált belső labirintusrendszerét, amelyen belül „a csúf félre-cseng. A szép rohad.”[31]

 

Bibliográfia

Artaud, Antonin (2011) Rodezi levelek, 1943-46 (Budapest: Kijárat K.)

Barthes, Roland (2012) Gyásznapló (Budapest: Kijárat K.)

Blanchot, Maurice “Artaud. A költői tudat könyörtelensége. A szárnyalás szilaj kényszere” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.)

Bunikyte, Gedvile (2010) Morten Viskum. link: http://www.dontpaniconline.com/magazine/arts/morten-viskum

Colebrook, Claire (2015) Death of the PostHuman: Essays on Extinction (Open Humanities Press)

Deleuze, Gilles (1991) Masochism. Coldness and Cruelty & Venus in Furs (New York: Zone Books)

Deleuze, Gilles (2014) Francis Bacon. Az érzet logikája (Budapest: Atlantisz Kvk.)

Deleuze, Gilles “Számoljunk le az ítélettel” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.)

Derrida, Jacques (1995) Marx kísértetei (Pécs: Jelenkor K.)

Ernst, Wolfgang (2008) Archívumok morajlása In: Derrida, Jacques / Ernst, Wolfgang (2008) Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása (Budapest: Kijárat K.)

Grossman, Evelyne “Artaud és a modern… melankolikusok” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.)

Horváth Márk, Lovász Ádám (2015) “Abszentológiai alapvetések” link: http://veneratio.eu/blog/2015/08/18/abszentologiai-alapvetesek/

Longhurst, Robyn (2001) Bodies. Exploring Fluid Boundaries (London és New York: Routledge)

Nancy, Jean-Luc (2010) A portré tekintete (Budapest: Műcsarnok)

[1] Artaud, Antonin (2011) Rodezi levelek, 1943-46 (Budapest: Kijárat K.), 29.

[2] Nancy, Jean-Luc (2010) A portré tekintete (Budapest: Műcsarnok), 28.

[3] Ernst, Wolfgang (2008) Archívumok morajlása In: Derrida, Jacques / Ernst, Wolfgang (2008) Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása (Budapest: Kijárat K.), 120.

[4] Deleuze, Gilles “Számoljunk le az ítélettel” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.), 70.

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] Artaud 2011: 79.

[8] Uo.

[9] Longhurst, Robyn (2001) Bodies. Exploring Fluid Boundaries (London és New York: Routledge), 7.

[10] Artaud 2011: 52.

[11] Nancy 2010: 41.

[12] Grossman, Evelyne “Artaud és a modern… melankolikusok” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.), 133.

[13] Deleuze, Gilles (2014) Francis Bacon. Az érzet logikája (Budapest: Atlantisz Kvk.), 23.

[14] Deleuze, Gilles (1991) Masochism. Coldness and Cruelty & Venus in Furs (New York: Zone Books)

[15] Artaud 2011: 70.

[16] Colebrook, Claire (2015) Death of the PostHuman: Essays on Extinction (Open Humanities Press)

[17] Artaud 2011: 70.

[18] Artaud 2011: 74.

[19] Nancy 2010: 40.

[20] Blanchot, Maurice “Artaud. A költői tudat könyörtelensége. A szárnyalás szilaj kényszere” In: Darida Veronika (vál., szerk. 2011) Artaud, avagy a gondolkodás szenvedéstörténete (Budapest: Kijárat K.), 41.

[21] http://www.dontpaniconline.com/magazine/arts/morten-viskum

[22] Horváth Márk, Lovász Ádám (2015) “Abszentológiai alapvetések” link: http://veneratio.eu/blog/2015/08/18/abszentologiai-alapvetesek/

[23] Derrida, Jacques (1995) Marx kísértetei (Pécs: Jelenkor K.), 21.

[24] Artaud 2011: 42.

[25] Derrida 1995: 8.

[26] Uo.

[27] Artaud, Antonin “A betegek és az orvosok” In: Artaud 2011: 105.

[28] Uo.

[29] Derrida 1995: 9-10.

[30] Barthes, Roland (2012) Gyásznapló (Budapest: Kijárat K.),72.

[31] Artaud 2011: 105.


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)