Veneratio » Uncategorized » Horváth Márk és Lovász Ádám: TRANZVERZÁLIS FOSZLÁNYOK
Horváth Márk és Lovász Ádám: TRANZVERZÁLIS FOSZLÁNYOK

Horváth Márk – Lovász Ádám

TRANZVERZÁLIS FOSZLÁNYOK

Digitális reziduumok
Keresztes Zsófia HOLYLAND című kiállításában

250_w7

Keresztes Zsófia: HOLYLAND

Fotó: Zana Krisztián

Írásunk eredetileg a Balkon honlapján jelent meg.

Letölthető PDF-ben: Horváth-Lovász_Tranzverzális_foszlányok(módosított)

Az önadományozás egy eksztatikus élmény, amelynek során a mester a szentség darabjait, a szent testet osztja szét a tanítványok között. A kései 8. században Aldebertus keresztény tanító hajszálait és körömdarabjait ajándékozta híveinek.[1] A híveknek szükségük volt a szentség fizikai nyomaira ahhoz, hogy fenntarthassák a hit fáradságos munkáját. Ez a munka azonban maga a munkátlanság, amelynek teljesítése leépíti a testiséget, sőt, a testiség megannyi megsemmisülése és lebomlása köré összpontosul. A szentség heterogenitása a test maradványainak furcsa összeállásain keresztül tűnik fel, feltépve a mindennapok elnyomó homogenitását. 813-ban a Mainzi Zsinat elrendelte, hogy „a szentek testeit nem szabad hordozni egyik helyről a másikra.”[2] A szent tetemek és testrészek deterritorializált mozgásokra hajlamosak, ez magyarázza az ilyen tiltások, homogenizáló törvények és rendeletek megalkotását. Csak az kényszerül újraszabályozásra, ami automatikus deterritorializációs gépezetként nyomul előre. A halott test felbomlása, rothadása egy automatikus, irányíthatatlan folyamat, amely mégis perverzül fokalizál. Az ereklyék, szent tetemek és nyomok jelentéseket hordoznak magukban. Jeleket, amelyek a rothadás és a rendetlen mozgás által tovább heterogenizálódnak.

Keresztes Zsófia Holyland című kiállításának középpontjában az idegen, poszthumán módon szerveződő digitális technológiák és a 21. század fiktív erekléyi állnak: „A Holyland elnevezésű nyílt, nem jelszóvédett Wi-Fi hálózat nyolc éve elérhető lakásunk konyhájából, azóta is otthonunk kizárólag ezen szegletében fogadjuk az ismeretlen helyről jövő adatsugárzást, így vált ez a 10 négyzetméteres, pepita burkolatú tér lakásunk szent helyévé.”[3]

A kiállítás kritikusan és egyben parodisztikusan reflektál a digitális eszközökhöz való mágikus viszonyulásra, és a testetlen, megragadhatatlan szentség paroxizmusba hajló vándorlására, ahogy a technikai eszközök dobozai vagy a routerek és hálózatok töltődnek fel megfertőződött szakralitással. A szent fény már nem az égből zuhan alá, hanem a digitális felhőből sugárzik erőteljesen.[4]

Az alteritás minden egyes betörése krízist eredményez a mi világunkban, miközben az alteritás maga is problematizálódik. Paul Ricoeur szerint összefüggés áll fenn a krízis és a bevégződés között.[5] Míg a halál bevégződésnek tekinthető, a rothadás az önkonstitúciót megkérdőjelező krízisként dekonstruálja még a halál bevégződését is. Nem áll meg sem a felbomlás, sem a szentség komplex burjánzása a rothadó testek esetén. Radikálisan megalapozhatatlan ezen entrópia eredetének a kérdése. Folyamatosan észleljük a heterogenitás kibontakozását, a mozgások megannyi elcsúszott vonalát, szélfútta bolyongását. A rothadás dadogás, amely a tiszta anyagot szabadítja fel, „szétzilálja a kódokat, elsodor kifejezéseket és tartalmakat, tényállásokat és kijelentéseket.”[6] Mint Gilles Deleuze megjegyzi, a „leendés-tömb mindig aszimmetrikus.”[7] A különböző valóságszintek, szökésvonalak, vibrációk és áradások között nem beszélhetünk egyenlőségről. Egyik jelenség mindig szükségképpen telítettebb a másiknál. Egyes testrészek nagyobb hatóerővel bírnak entitásoknál vagy daraboknál, míg más belső szerv-elrendeződések jobban kínálkoznak fel a rothadás számára. A szent elüszkösödés egy heterogén, mozgékony, szálkás és foszlányos rétegződésszint, amely a Szent metakommunikativitását veti fel. Gregory Bateson a következőképpen definiálja a metakommunikativitást: „ezen a szinten a diskurzus szubjektuma a beszélők közötti kapcsolódás maga”.[8]

Keresztes Zsófia HOLYLAND című kiállítása a metakommunikáció reziduális megjelenítésére tesz kísérletet. Az egyik installációban vékony cérnákat, torz fonalakat látunk, amelyek instabil finomságuknál fogva az elmúlást idézik meg, valamint a metakommunikativitás heteroreferenciális jellegét. Az összekapcsolódás a nyelven kívül rögzíthető csupán, nyomokban, rothadó féregszerű nyúlványokban, dezantropomorf formájú vezetékben és széttartó fonalakban ragadható meg. A kommunikáció szintekkel rendelkezik, olyan rizómatikus metakommunikativitásként, amelyben a rothadás jelenti az egyik rögzíthetetlen, föld alatti szökésvonalat. Annak ellenére, hogy a fonalak látszólag fentről, a kék ég felől érkeznek, ez az égbolt valójában a talaj maga, amelyen fonálférgek, kukacok és meztelencsigák falkába verődve nyálkásítják a kiállítóterem padlózatát, és a befogadó tekintetét. Minden látszat ellenére horizontalitással van itt dolgunk, a képzeletet és valóságot felbontó rizomatikus maradvánnyal.[9]

Azok a fonalak, amelyek már szétmállottak, a mártírok testeiként is felfoghatók, amelyek már messze meghaladták a hús normális, megszokott formaiságát. Megélésük egy olyan tapasztalás, amelynek bensőségessége tisztaságot kölcsönöz az érző léleknek. Egy Drusus nevű mártírról, akit élve elégettek a következőt jegyezték föl: „és a füst, amely felszállt, elűzte a démonokat, akik odafent repkedtek, megvetemítette a démont és megtisztította a levegőt.”[10] A test elégetése ebben a diskurzusban egyfajta tisztulási rítus, amely nemcsak a testet tisztítja meg annak bűneitől, hanem a test közvetlen ökológiáját, sőt, még az égboltot is megszabadítja a démoni ellenség megszállásától. Felszáll az elégetett test füstje a felhőbe. Sokatmondó, hogy ebben a példában a gonoszság fentről érkezik. A fenti leírásban tetten érhető a fenséggel és a fénnyel szembeni szkepszis, mert a démonok odafent, az égben repkednek, akárcsak az angyalok. Elvégre nem egyéb a démon, mint eltévelyedett angyal. Különösen érdekfeszítő, ahogyan Keresztes összefűzi a kozmológiát és a metafizikát a korunkban egyre divatosabb felhő alapú informatikával mint technológiai jelenséggel. A felhő elengedhetetlen sajátossága a különböző hálózati ágensek közötti interpenetráció, amint erre felhívja a figyelmet egy, a digitalitással foglalkozó kézikönyv: „az emberi és kulturális tudás egyre inkább interpenetrálni fogja a természeti és épített környezetet, egyre nagyobb fokú telítettséggel.”[11] Nemcsak a testiség töltődik fel a felhőbe, hanem a felhő továbbterjesztései és ökológiai nyúlványai révén az elfüstölt korporealitás kísértetiessége visszatér az átható technológiai ökológián keresztül. A szétterített tudás a maga automatizmusával negativitást, démonokat és meghibásodásokat generál, a démoni megszállottság általános ökológiáját. A digitális romok, és virtuális reziduumok korunk rothadó testjei, intenzív érzetgyűjtemények, amelyek „alany nélküli individuációt” képeznek.[12] A felbomlottság itt nem kizárólag a fizikai testben megy végbe, hiszen a digitális kódok – a hálózatba való tömörítéshez – már fraktalizálták magát a testet is. Nem elkülöníthető a szent rothadás, és a virtualitás a korporealitás irányába való fatális megnyílása, amely rothasztó-romboló gépként, háborús összeállásként deterritorializál minden organitást. Ennek a folyamatnak sohasem lehet vége, ahogy az installáción szereplő kékes nyúlványok is egyesítik a démonikus eget és a fenséges, virtuális alantasságot. Mint Timothy Leary megjegyzi, „a kilépés utáni vágyakozás ugyanolyan értelmetlen, mint az élethez való ragaszkodás.”[13] Nem tudunk kilépni a metakommunikativitás fonalai közül, amelyek pókhálószerűen ölelnek körbe minket.

A Virágzó Router című alkotásban egy példáját láthatjuk annak, amit Matteo Pasquinelli „immateriális parazitának” nevez.[14] Az információs társadalom nemcsak adatokat szolgáltat, hanem csatornákat, protéziseket, mimétikus készüléket, vágyakozógépeket és olyan autonóm eszközöket, amelyek paraziták módjára megszállják a társadalmi életet.[15] Az installációban látható pálmafa törzs megidéz két hernyószerű lilás parazitát, amint kibocsátanak magukból egy bizonytalan anyagot, amelyet akár „a rossz transzparenciájaként” is jellemezhetnénk. Annak dacára, hogy mindenki számára látható, a rossz transzparenciája pontosan vizuális túltelítettsége és túlműködése okán gyakorol elhomályosító és elidegenítő hatást a társadalomra. Jean Baudrillard a rossz transzparenciája kapcsán a nyilvánossággal a vírusosságot köti össze: a kibernetikai kultúra „minden folyamata gépiesen kapcsolódik egymásba, és programozása vég nélkül folyik, szimbolikus szervezés nélkül, transzcendens cél nélkül, pusztán az önmagával való promiszkuitásban, amely egyben a hálózatok és az integrált áramkörök promiszkuitása is.”[16]

A sejtosztódással szaporodó lényeknek nincsen szükségük semmilyen dualitásra: testeik produktivitása vírusos modellt követ, önreferenciális módon kibocsátja magából az egyre kisebb mértékű genetikai heterogenitással bíró utódnemzedékeket. Nem tudhatjuk egészen pontosan, miként szaporodik ez a fajta nyilvánosság. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a felhő formátlan masszaként a földre szállt, és átvette az irányítást a hálózataink felett. A sejtosztódásos, hibridizációs masszaszerű szaporodás egyben ürítés is. Összefolyik a születés és a székelés gesztusa, az anyag kizárólag plasztikus, formátlanul folyékony lehet, összenyomható, felgyűrhető és kiteríthető. Gusztustalan módon az átlátszó bélcsatorna folyik ki a hernyó redőzött testéből. A transzparens bélfal láthatóvá teszi az emésztés internalitását, és ezáltal fokalizálja és összpontosítja a tekintetünket. A fokalizáció vonatkozásában fontos megjegyeznünk, hogy az „komplexifikálja a narráció kategóriáját azáltal, hogy a narratív funkcionalitás egy különálló, beágyazott rétegét különbözteti.”[17] Az installációban látható hernyó átlátszó bélcsatornája is hasonló narratív funkciót tölt be, mivel ráirányítja a befogadó tekintetét a komplexifikáció alantas rettenetére. A transzparencia obszcenitásában a túlhasználat láthatóvá teszi, hogy nem marad semmi, ami elrejthető. Érdemes megemlítenünk az elhasználódás és a látható bélcsatorna kapcsán egy különösen morbid pornográfiai esztétikai formát. Az extrém anális szexpornográfiákban elterjedt az úgynevezett rosebudding, amelynek során a szereplők kinyomják elnyűtt bélizmaikat, mely így egy kinyíló rózsára emlékeztető húscafatot tesz láthatóvá. Mint egy cikk említi, ennek a ʻvirágnak’ „a szaga olyan, mint a vér, és az íze pedig olyan, mint a nyers húsé.”[18] Ez a nyers, romlott hússzerű virág a halál kinyílása és a rossz transzparenciája. Amint találkozik a nyelv ezzel a torz virággal, csődöt mond minden fertőtlenítési és megtisztítási törekvés. Nincs teljes és totális anális beomlás, csak fatális túltelítődés: „a megsemmisülés útja az elszaporodás, a fertőzés, a telítődés és a transzparencia, a kimerülés és a kipusztulás, a járvány szimulálása.”[19] Az installáción látható immateriális parazita kiegészítéseket, pikkelyeket, fertőző dudorokat is tartalmaz, tehát testét a virális tobzódás és az organikus kimerülés kettőssége jellemzi. Megszülni önmagát átláthatóságánál fogva nem képes, csak bélcsatornája bukkan elő úttalan vadonként. Ez a bakterológiai virtuális tenyészet utat kíván számunkra a föld feltöréséhez, amely obszcénabb a legeksztrémebb szexuális aktusnál, és végtelen sorban termeli ki a különböző betegésdobozokat.[20] Az elfeketedés, a fekélyesség, a tályogok nem mint a test hibái lépnek fel, hanem a test működésének zavaraiként, zajként. Clarke szerint a zajt nem tiszta hiányként kell értenünk, hanem olyan „önreferenciális effektusként, amely megerősíti a jelet a célja felé közvetítő materiális médium nélkülözhetetlenségében.”[21] A zaj is rendelkezik információértékkel, mivel adaptációra kényszeríti az általa érintett rendszereket. A transzparens hernyótest a hús elektronikai zajokra és elszabadult digitális bitekre való evolúciós adaptáció tünete, amely az elfekélyesedésen és elrákosodáson keresztül fogalmazza meg a saját reaktív létét.

A Holyland plasztikus szentsége itt a kivirágzó router által megidézett Szent Erzsébet-legendába torkollik, hiszen a Wi-Fi posztmodern alamizsnaként szóródik szét a szegények között. A Wi-Fi router adakozás egy poszthumán porózus, bizonytalan aktus, amely a szentség idegenségére és távolságára utal. Poszthumán, technikai konstrukció váltja ki az idejét múlt kenyeret, és a szentség internet hálózatokon keresztül tobzódba bomlik ki. A ragacsos, nyálkás és undorító bélcsatorna előtörése és a rózsa kitárulkozása valójában egyazon gesztusra, a megnyílás teljességére utal. Megnyílni annyi, mint túzóan kivirágozni és rothadóan, alantasan kilépni önmagunkból. Az önfeladás, a transzgresszió és a megsemmisülés két útja valójában összetartozik. Minden virág azért virágzik, hogy rovarok és egyéb alantas lények megmásszák és meggyalázzák. A degradáció a rózsa-csoda elkerülhetetlen része. 

Az Alamizsna című installáció arra mutat rá, hogy a digitális hálózatok mindig önmagukra visszahajlók és rekurzívan rakoncátlanok. A hálózatkutatás egyik fontos képviselője Barabási Albert László összekapcsolja az internet struktúráit az AIDS-vírus és a terrorista hálózatok kommunikációs hálózatait, és arra a következtetésre jut, hogy azonos hálózati struktúrájuk van ezeknek a látszólag rendkívül heterogén jelenségeknek.[22] Minden hálózat a komplexifikációval együtt csomósodik, felgyűrődik és kaoszmológiai szökésvonalakat teremt meg, ahol berobbanthatja saját magát. A robbanások kibontják a multiplicitások rendetlenségét és formátlan tovaáramlását. A hálózatelmélet értelmében három alapelvnek felelnek meg a hálózatok: a konnektivitás, a mindenütt jelenvalóság és az univerzalitás.[23]

A rothadó szentek maradványai a test múlandósága ellenére a szentség általánosságát és heterogén multiplicitását fedték fel. Nem rothadhat két szent test ugyanúgy, viszont a szentség azonos, amely a felbomlás maradványaiban sűrűsödik. Az installációban láthatunk élénk narancsszínű cérnákat, amelyek egy torz kézbe akadnak bele. A megtörtség összegabalyodottsága a hálózatban meglévő káosz lehetőségét teszi nyilvánvalóvá. Ezek a kezek hozzánk képest végtelen exterioritással rendelkeznek, azonban minden egyéb testiségtől is idegenek. Levágott, komplexifikáló és redőző relációk, mint a megtörtség torz összeállásai rombolják a hálózatok harmóniáját, valamint a testi integritást. Különös affektivitással rendelkezik a kéz, mivel az alantas és a virális felé fordul, és nem alárendelhető semmilyen hasznosságnak. A kéz rothaszt és egyben el is rothad. Különös, horrorisztikus történetet közvetít számunkra a káoszmédia. Egy elhagyatott albérleti lakásban egy levágott, elrothadt emberi kezet találtak 2017 januárjában.[24] A rothadt kéz semmilyen irányt nem mutat, csak a rothadás komplex és megdöbbentő hiányos jelenlétére utal. A cikk arról számol be, hogy ez az elhagyott testrész döbbenetet keltett. Hasonló módon döbbenetet kelt Keresztes művének befogadójában az a körülmény, az elhagyatott, inoperatív és poszthumán valóság felbomlasztóan vonzza a tekintetet. Az alantasság, az esztétika felbomlása, a rossz transzparenciája olyan jelenségek, amelyek egy rothadt kéz markában sűrűsödnek össze.

Keresztes Zsófia: HOLYLAND

Kurátor: Gadó Flóra

Labor Galéria, Budapest

  1. november 3. – november 10.

Fotók: Zana Krisztián

Irodalom:

Barabási Albert László (2013) Behálózva: A hálózatok új tudománya (Budapest: Helikon Könyvkiadó)

Bateson, Gregory (2000) Steps to an Ecology of Mind: Collected Essays in Anthropology, Psychiatry, Evolution, and Epistemology (Chicago and London: University of Chicago Press)

Baudrillard, Jean (1990) “A rossz transzparenciája” In: Sári László, Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrúd (2002) A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig – Szöveggyűjtemény (Budapest: Osiris Könyvkiadó)

Burdick, Anne, Drucker, Johanna, Lunenfeld, Peter, Presner, Todd, Schnapp, Jeffrey (2016) Digital Humanities (Cambridge: The MIT Press)

Clarke, Bruce (2008) Posthuman Metamorphoses: Narrative and Systems (New York: Fordham University Press)

Deleuze, Gilles – Parnet, Claire (2016) Párbeszédek (Budapest: L’Harmattan K.)

Freeman, Charles (2012) Holy Bones, Holy Dust How Relics Shaped the History of Medieval Europe (New Haven and London: Yale University Press)

Geary, Patrick J. (1991 [1978]) Furta Sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages (Princeton: Princeton Universtiy Press)

Horváth Márk – Lovász Ádám (2016) The Isle of Lazaretto: Studies in Separation (Schism Press)

Leary, Timothy (2003) Az eksztázis politikája: Drog, tudat, vallás (Budapest: Edge 2000)

Moldvay Tamás (2016) “E mint esemény”, Tiszatáj 70 évf, 9 sz., 2016, pp. 46-61.

Pasquinelli, Matteo (2013) “Biosphere of Machines: Enter the Parasite” In: Ariane Lourie Harrison (ed.) (2013) Architectural Theories of the Environment: Posthuman Territory (New York: Routledge)

Ricoeur, Paul (1997) Fenomenológia és hermeutika (Budapest: Kossuth Kvk.)

Thacker, Eugene (2004) “Networks, Swarms and Multitudes” In: Arthur Kroker and Marilouise Kroker (eds.) (2004) Life in the Wires: The CTheory Reader (New World Perspectives Books)

Jegyzetek

[1] Patrick J. Geary (1991 [1978]) Furta Sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages (Princeton: Princeton Universtiy Press), 31.

[2] Geary 1991 [1978]: 40.

[3] Keresztes Zsófia: Holyland

[4] Keresztes Zsófia: Holyland

[5] Paul Ricoeur (1997) Fenomenológia és hermeutika (Budapest: Kossuth Kvk.), 50.

[6] Gilles Deleuze – Claire Parnet (2016) Párbeszédek (Budapest: L’Harmattan K.), 62.

[7] Deleuze – Parnet 2016: 63.

[8] Gregory Bateson (2000) Steps to an Ecology of Mind: Collected Essays in Anthropology, Psychiatry, Evolution, and Epistemology (Chicago and London: University of Chicago Press), 178.

[9] Moldvay Tamás (2016) “E mint esemény”, Tiszatáj 70 évf, 9 sz., 2016, pp. 46-61.

[10] Charles Freeman (2012) Holy Bones, Holy Dust How Relics Shaped the History of Medieval Europe (New Haven and London: Yale University Press), 20.

[11] Anne Burdick, Johanna Drucker, Peter Lunenfeld, Todd Presner, Jeffrey Schnapp (2016) Digital_Humanities (Cambridge: The MIT Press), 50.

[12] Deleuze – Parnet 2016: 37.

[13] Timothy Leary (2003) Az eksztázis politikája: Drog, tudat, vallás (Budapest: Edge 2000), 56.

[14] Matteo Pasquinelli (2013) “Biosphere of Machines: Enter the Parasite” In: Ariane Lourie Harrison (ed.) (2013) Architectural Theories of the Environment: Posthuman Territory (New York: Routledge), 76.

[15] Pasquinelli 2013: 77.

[16] Jean Baudrillard (1990) “A rossz transzparenciája” In: Sári László, Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrúd (2002) A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig – Szöveggyűjtemény (Budapest: Osiris Könyvkiadó), 89.

[17] Bruce Clarke (2008) Posthuman Metamorphoses: Narrative and Systems (New York: Fordham University Press), 31.

[18] http://www.dailydot.com/irl/rosebudding-hardcore-porn-dangerous-trend/

[19] Baudrillard 2002 [1990]: 89.

[20] Horváth Márk – Lovász Ádám (2016) The Isle of Lazaretto: Studies in Separation (Schism Press)

[21] Clarke 2008: 137.

[22] Barabási Albert László (2013) Behálózva: A hálózatok új tudománya (Budapest: Helikon Könyvkiadó)

[23] Eugene Thacker (2004) “Networks, Swarms and Multitudes” In: Arthur Kroker and Marilouise Kroker (eds.) (2004) Life in the Wires: The CTheory Reader (New World Perspectives Books ), 170.

[24] http://444.hu/2017/01/23/rohado-emberi-kezet-talaltak-egy-budapesti-alberletben#


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)