Veneratio » Uncategorized » Horváth Márk és Lovász Ádám: Felbomló fényképek, halott hagyatékok (absztrakt)
Horváth Márk és Lovász Ádám: Felbomló fényképek, halott hagyatékok (absztrakt)

Horváth Márk és Lovász Ádám

Felbomló fényképek, halott hagyatékok:

A poszthumusz megőrzés hantológiája

(Absztrakt)

Joel-Peter-Witkin-01

Az absztrakt anyaga elhangzik a május 5-i “Esztétika mi végre?” című konferencián

A dolgok, információk megőrzése alapvetően a haláltól való félelemből eredeztethető, tehát a megsemmisülés, a felbomlás, a hiány materialitása kísértetként lengi körül a hagyatékokat, archívumokat. Jacques Derrida nézetében az előhívás, felidézés motívumaitól elválaszthatatlan a szorongás, a halál rettenetétől való félelem. Mint írja Derrida a reprezentáció “soha nem szorongás nélkül való.” (Derrida 1995: 119) A visszaidézés a halottakat újra életrehívja, viszont ez a retroaktív emlékezet reflektálatlan módon visszakozik önnönmaga negativitásának elfogadásától.

A megőrzés, az archiválás, a hagyatékok létrehozása egy olyan modernizációs projektként írható le, amely az idő múlásának és az organikus testek lebomlásának tagadásából táplálkozik. Az archiválás, a fényképeken megőrzött test látszólag ellentétes a valódi test halál utáni lebomlásával, az emberi materialitás felbomlásával. Azonban ez egyáltalán nincs így, mivel a halottakat ábrázoló fényképek materialitása bár más temporális síkon, de ugyancsak a felbomlás, az elmúlás kísértetiessége által van megfertőzve.

Előadásunkban a megőrzésnek, az archiválásnak a kudarcosságára kívánunk reflektálni, felvillantva a festmények, illetve fotográfiák idővel bekövetkező lebomlását, a materialitásuk feloldódását. Bár az archiválás, a poszthumusz megőrzés egy poszthumanisztikus szempontot vet fel, de a gesztus nem megy elég messze, hiszen feltételezi saját fennmaradásának lehetőségét. Ezért előadásunkban ezt a poszthumanisztikus aspektust egészen a végletekig terjesztjük ki, mikor amellett érvelünk, hogy minden archiválás végül a felbomlás útjára tér. A poszthumanizmus nem továbbfejlesztett humanizmus, hanem az ember utáni társadalmiság elgondolására hivatott irányzat. (Berger 1999, Nayar 2014, Roden 2015)

Viszont az eltűnés sem feltétlenül teljes, ugyanis “az eltűnés egy nyilvános titok.” (Gordon 2008: 126) Mindig nyomokat kísérteteket hagy maga után az eltűnés ténye. A fotográfiai technológiák a megszüntetésen keresztül igyekeznek megőrzni a valóságnak bizonyos aspektusait, miközben szellemeket, hiányos jelenléteket termelnek ki. Azonban a fotográfiákon szereplő szellem-szerű maradványok éppen a fotográfiai projekt anyagiságánál fogva szintén a lebontódás folyamatába vannak ágyazódva. Azaz nem kezelhetjük a fényképészetet, az archiválást elkülönülő, szeparált szféraként a valóságot átható hantológiai, hiányos jelenlétektől, hiszen a fényképek is a szellemmé levés kollektív színhelyei. Mint Avery F. Gordon írja, az eltűnés áthágja az élők és halottak közötti distinkciót. (Gordon 2008: 127)

Előadásunk során ennek az áthágásnak, az archívumok, hagyatékok önmegsemmisítő működésének egy konkrét, esztétikai példáját mutatnánk be, nevezetesen Joel-Peter Witkin szubverzív jellegű csendéletein keresztül. Witkin képein az anyag gazdagságát, a dolgok barokkos tobzódását az oda nem illő halott, amputált, rothadásban lévő testrészek jelenléte töri meg. Képei így egyértelműen utalnak az archiválás, a megőrzés kudarcos jellege mellett, a műalkotások materiális felbomlására is. Witkin művészete olyan szellemeket, démonokat, kísérteteket ábrázol, amelyek megkérdőjelezik az élet és halál közötti differenciát. (Scwenger 2006: 163) Ezek a fényképek bennünket is kiüresítenek, a halál előtt nyitják meg egzisztenciánkat. Witkin képein sajátos dialektikát fedezhetünk fel az archiválást, a megőrzést alapvetően is jellemző rendezettség és a természetes helyeikről elvándorolt testrészek furcsa jelenléte, rendetlensége között. Mint Sade márki írja “a természet rendetlensége magában hordoz valami pikantériát, ami alighanem sokkal erősebben hat az idegrendszerre, mint a legszabályosabb szépségek.” (Marquis de Sade 1986: 32)

Witkin fényképein sajátosan összekeveredik a szépség, a megőrzés szabályossága, és a természet ezen eredendő rendetlensége. Előadásunkban a fényképek, archívumok felbomlásán keresztül mutatjuk be ennek a rendezetlenségnek a kikerülhetetlenségét, letagadhatatlanságát, és az idő poszthumanisztikus uralmát.

Válogatott Bibliográfia:

-Barthes, Roland (1983) Mitológiák (Budapest: Európa)

-Berger, James (1999) After the End. Representations of Post-Apocalypse

            (London és Minneapolis: University of Minnesota Press)

-Blanchot, Maurice(1995) The Writing of the Disaster (Lincoln és London:

            University of Nebraska Press)

-Derrida, Jacques (1995) Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új

            Internacionálé (Pécs: Jelenkor Kiadó)

-De Sade, Marquis (1986) Szodoma százhúsz napja (Budapest: Athenaeum 2000

            Kiadó)

-Gordon, Avery F. (2008) Ghostly Matters. Haunting and the Sociological

            Imagination (London és Minneapolis: University of Minnesota)

-Nayar, Pramod K. (2014) Posthumanism (Cambridge és Malden: Polity)

-Roden, David (2014) Posthuman Life. Philosophy at the Edge of the Human

            (London és New York: Routledge)

-Schwenger, Peter (2008) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects

            (London és Minneapolis: University of Minnesota Press)


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)