Veneratio » Uncategorized » Absentology (Horváth Márk – Lovász Ádám): Nekromediális fekete tükör
Absentology (Horváth Márk – Lovász Ádám): Nekromediális fekete tükör

Horváth Márk – Lovász Ádám

NEKROMEDIÁLIS FEKETE TÜKÖR

A sötét ökológia esztétikája

dark ecology Hayden Fowler

Kép: Hayden Fowler (“Dark Ecology”, installáció)

Letölthető PDF-ben: Horváth, Lovász A sötét ökológia esztétikája (végleges)

A sötétségben, a sötétség ökológiájában a legkisebb fényes pont is végtelenül távolinak hat, ugyanakkor vészjóslóan jelentőségteljesnek. A sötét űr világában a valótlanság gyanúja hatja át a létezők összességét. Eltűnni annyi, mint egy olyan világban élni, ahol a felfüggesztettség és a valótlanság uralkodik.[1] Az élet patogén lehetősége már kezdettől fogva a sötétségben lakozott. Távoli, meg nem született szerzetesek szöveg nélküli morajlása tölti ki a teret, megfeszítvén a sötétség rétegeit. A sötétség ugyanakkor egyfajta furcsa temporalitást fejez ki, akárcsak bármely másik szimptóma.[2] A lointain, az önmagában való távolság, az elzárkózás maga.[3] A látás képességéről való lemondás egyben „a világ elfelejtését” is jelenti, az érvénytelenítésnek egy olyan „dezorientált, kiszámíthatatlan, úttalan, kitaszított és elkoptatott pillanatát”, amikor az aktorok különállósága is felszámolódik.[4] Maurice Blanchot megjegyzi, hogy „a közeledés a távolodás játéka”.[5] Átkelni a távolságokon, megközelíteni a kísértetet egyet jelent saját felszámolódásunkkal, kísértetté való átlényegülésünkkel. Az érintés eseményét mindig beárnyékolja a kísértet hiányos jelenléte. Amint a kísértetiesség által közvetített láthatóság mezőjébe lépünk, sebezhetővé és kiszolgáltatottá válunk egy idegen feltárulkozásának. A lointain az az állapot, amikor minden távolivá vált, és ez a távolság az érzékelés realitásától és az értelmezhetőség lehetőségétől is előfeltételeződik. A sötétség tünetértékű: a végtelen értelmetlenségének megnyílása.

Az End Transmission című videó kezdő jeleneteiben rohanó fényeket látunk, melyek bemocskolják a sötétség mozdulatlanságát.[6] Olyan, mintha minden egyes fénynyaláb az ürességnek egy eltérő arculatát tárná fel, majd a fények egy Fekete Napba sűrűsödnek, amely szinte magába szippantja a látásunkat. Majdhogynem erotikus hatást vált ki belőlünk a lyuk bensőséges ürességének látványa, amely kamraként fogadja magába az értelmezhetőség lehetőségét. Az Erósz: szakadék, pontosabban egy szökésvonal, amely a halál szakadéka felé irányítja látásunkat és nem utolsó sorban szaglásunkat.[7] A szennyező jelenlét még a semminél is rosszabb Georges Bataille szerint, hiszen bűzös, visszataszító azonosságot tár fel „az ürülék, a bomlás és a szexualitás között”.[8] A szexualitáson keresztül is belénk fúródó halálösztön feloldja a struktúrákat, felbomlasztja az összeállásokat. A sötét éjszaka magába olvasztja a fényt. A halál legyőzésének ambíciója beletorkollik a halál teljessé tételébe: „a halál arra törekszik, hogy legyőzze a halált, és ezáltal, a halál fölé emeli önmagát, és önmagát saját kihalásával kísérti”.[9] Hiába igyekszik a halál, a sötétség elpusztítani önmagát, folyamatosan visszatér. Távolodnánk a felszámolódástól, ez a távolodás viszont a halál közelségébe juttat bennünket.

A láthatatlanságot a kalandozók kifejezetten erényként értelmezik, nem is kívánnak a láhatóság mezejére lépni. Lehetséges jövőket álmodnak bele a sötét univerzum terméketlen talajába.[10] Pazarlás a terméketlenné váló társadalmi talajra hullajtott magvak alászálló mozgása, kiáramlása. Mégis, az End Transmission a végsőnek szánt kommunikáció: valakihez szólni kíván. Mindannyiunkhoz? Vagy tán senkihez sem? Olyan benyomás uralkodik el a videó befogadóján, mintha egy idegen civilizáció űrszondája közvetítene olykor zavarossá, zajossá váló képeket Földünkről. Vagy ez a Föld, amelyet magunk előtt látunk, az igazi idegenség?

Föld és űr távolról sem olyannyira ellentétes kategóriák, mint gondolnánk. Nem valamilyen kibékíthetetlen dialektikus ellentétben lévő entitások, hanem egymásba fonódó valóságrétegek. A Föld, amelyet az űrszonda közvetít, amelyet becsatornáz az idegenek láthatóságába, csupán egy aspektusa az űrnek, a lointain végtelen idegenségének. Ezt a kivonódottságot „isteni homályként” írta le Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész, mint a tudáson és a kimondhatóságon való túllépés lehetőségét, az „ismeretlennél ismeretlenebb” és a „titkokat tanító csend fénylőnél fénylőbb homályát.”[11] A misztikus szemlélődés a lointainra való irányultság, minden „érzékeléssel és értelemmel felfogható” elhagyása, a „minden lét és minden tudás fölött állóval való egyesülés.”[12] A nem tudás élményének átélésére ad lehetőséget az elveszettség alaphelyzetének felismerése. A tudatlanság felhője című 14. századi misztikus szöveg és spirituális útmutató sötét és homályos kifejezéseivel és képeivel ezt az állapotot kívánja elérni.[13] A misztikus csak az éntől való megszabadulás során juthat el arra a szintre, ahol a meghatározhatatlan, formátlan és imperszonális „isteni felhővel” kapcsolatba kerülhet. Eugene Thacker kiemeli, hogy a szöveg egy felosztást hajt végre kétféle felhő, a „felejtés felhője” és a „nemtudás felhője” között. Ezzel megalkotja a tagadás két formáját, eljutva egy kettős, de mégis mindent átfogó sötétségbe.[14]

A sötétség, a szellemek által uralt ismeretlen éjszaka, immár digitális formában is reprodukálható. Mint Friedrich Kittler megjegyzi, „amint az emlékek és álmok, a halottak és kísértetek technológiailag reprodukálhatóvá válnak, az olvasóknak és íróknak nem szükségeltetik a hallucináció hatalma. A halottak birodalma visszahúzódik azokból a könyvekből, ahová oly sokáig száműzve volt.”[15] Az intermedialitás kísérteties elektronikus jelenlétekbe torkollik, nekromediális kommunikációba, ahol már rég megszűnt az eredetiség, az autenticitás élő tapasztalata. Marcel O’Gorman szerint kétségtelen kapcsolat létezik a médiatechnológiák és a halál között.[16] Minden megörökített és archivált kép saját végességünkkel való találkozás, és saját leendő leépülésünk reprezentálása, amely a képtől való nekrologikus függőséget tematizálja. A vizuális technológiák és a gyilkolás technikai mechanizmusai kölcsönösen feltételezik egymást.[17] Jól látható ez a kapcsolat a dróntámadások kapcsán, amelyeket számítógépes játékokhoz hasonlóan hajtanak végre távoli támaszpontokról. Ezt a perverz összefonódást parodizálja az Unmanned (Playthrough) videó, amelyben a számítógépes játékok élvezete, az ismerkedés és a gyilkolás egyszerre játszódik.[18] A technikai vizualizáció ködös reprezentációja, abban a pillanatban, amint célba vesz bennünket, szellemekké tesz minket. Célkeresztben lenni annyi, mint negatív módon a technológia középpontjába helyeződni. A szürke képernyő egybemossa a közel-keleti háborús konfliktusokra utaló sivatagi hátteret a szellemszerű lénnyel, akinek a kilépési lehetőséget kizárólag a célkeresztben való megsemmisülés jelenti. A sivatag radikális uniformalitásával egyszerre megközelíthetetlen és bármely pontból megközelíthető, azonban e pontok mindegyike homokszemek és dűnék folyamatosan váltakozó egysége lesz, látható és meghatározható különbségek nélkül. Ezen a jelöletlen területen „nincs mit látni, nincs hova menni és nincs mit tenni”, hiszen a nem regisztrálható váltakozások egy homogén statikusságban nyugszanak meg. A „sivatag csak egyszerűen létezik, perzisztál.”[19] A sivatag egy telítődött üresség, amelyben párhuzamosan lehet kínzást és megnyugvást találni. A sivatag egyszerre mazochista és szubmisszív. Thacker szerint a vigasz és a szenvedés sivataga mellett beszélhetünk még a némaság sivatagáról is: „Nincs hová menni, mert már ott vagyunk, nincs mit mondani, mert már minden nyelv kiüresedett, a sivatag értelmezhetetlen, mert minden irányból megközelíthető.”[20] A dróntámadások esetén ezen az értelmezhetetlen területen kerülnek bizonyos testek kijelölésre és megsemmisítésre. A megsemmisítési technológiák célkeresztjébe kerülő testek etikai értelemben is marginalizálódnak, mivel „egy névtelen helyen, senkiföldjén, az élet és a halál között helyezkednek el.”[21] Predátorok keringenek a sivatagi homokkal megszállt égbolt felett, és csak a kivégzés tüze töri meg a fénytelenséget. A homokszemcsék „kirajzanak és ellepnek, kifárasztanak és elködösítenek”.[22] A sivatagi homokszemcsék valamilyen technológia előtti mitikus tisztaságot közvetítenek felénk, olyan entitást, amelyet belélegezve fulladozni kezdünk. Misztikus eksztázis a homokszemekkel való egyesülés. Bomlott geológiai rétegeket hordoz magával a szél. Ellentétben a homokszemekkel, a por hibrid létezőnek tekinthető, amely sokféle elemből tevődik össze. Jussi Parikka felsorolásában: „hajszálak, szövetek, halott bőrsejtek, növényi pollen és inorganikus anyagok, mint az ásványok” állnak össze egy hibrid entitássá.[23]

A drónok transzparens jelenléte áthatol a homokfelhők mitikus védőrétegein, és a technológialag kiszervezett gyilkolás nevében megszentségtelenítik az egyébként elidegeníthetetlennek beállíott jogokat. Kitudódik, hogy az emberi méltóságnak is vannak rétegei, a rétegzettség nem kerüli ki az emberi létezőket. Regionális hierarchiák sejlenek fel. Egy helyütt Manuel DeLanda azt írja, hogy „a temetkezési helyek ablakokat nyitnak a társadalmi rétegződések irányába”.[24] Tehát sajátos korreláció áll fenn nemcsak a gyilkolási technológiák és a reprezentáció között, hanem a halál utáni nekrologikus térbeliség és a társadalmi hatalmi viszonyok között is. Minél meredekebbek, minél mélyebbek egyes paleolitikus sírhelyek, annál magasabb rangú tetemeket rejtenek, és annál gazdagabban vannak ellátva kincsekkel.[25] A dróntámadások és az attól mint háborús stratégiától elválaszthatatlan vizualizációs technológiák a posztkoloniális neoimperialista hatalmi viszonyokra is ablakot nyitnak, az etikai hierarchizáltságra, amely egyes életeket és testeket lefokoz, feláldozhatóként azonosít. Az is figyelemreméltó, hogy a társadalmi stratifikáció nem ritkán az ásványok birtoklásával, azoknak a sírban való jelenlétével azonosítódik.[26] Még az erősen territorializált kultúrákban is megfigyelhető a javak áramlása, a gazdálkodásból kitermelődő felesleg vándorlása az alávetett nemzetségek felől az uralkodó nemzetségek irányába.[27] Minden társadalmi többféle geológiai rétegből alkotódik, olyan rétegekből, amelyek nyitottak az áramlások irányába. Az áramlás archeológusok által feltárható kivetülés, olyan külsődlegesség, amely a sírhely rétegei között található.

Léteznek a feltárásnak szinte végtelenül deterritorializál formái is. Manapság, a hipervalós túlreprezentáció korszakában, a megtermelt feleslegnek egy számottevő hányadát már nem drágakövekkel kibélelt sírhelyekre költik a fejlett gazdaságok, az önmagukat kiválasztott nemzeteknek gondoló szuperhatalmak, hanem űrkutatásra és űrhajózásra. Feltárásra kerül a sötét égbolt, a határtalan éjjel. És mi marad számunkra, mi marad a saját méltóságunkból? Eleve fikcióként tételeződik minden antropocentrikus elgondolás, egy olyan világkép keretén belül, amely radikálisan decentrálja a humán ágenseket. Mint Heidegger nyomán írja Timothy Morton, „a szépség (…) a halálközeli élmény erőszakmentes megtapasztalása, arra való figyelmeztetés, hogy törékenyek vagyunk.”[28] A szépség, valamint a fenségesség, amely felől érkezik hozzánk a szép látványa, figyelmeztetés. Minden objektuma halálos fenyegetés, ezen paranoiás logikát követve. Mindig körülvesz bennünket a halál, és nincs ez másképpen Föld és Kozmosz viszonylatában sem.[29] Az áramlásoknak eleve adott sajátossága a törékenység. Könnyen eltörlésre kerülhet a lét nyitottsága, úgy tűnik, mintha csupán ideig-óráig fennálló állapot volna, afféle szimmetriatörés, amely hamar elapad, felszámolódik.

Fontos alkotóeleme a modellezésnek, szimulációnak a rekurzivitás.[30] A szimulációk ezen sajátos tulajdonságára reflektál a „Search by Image, Recursively” című videóalkotás, amely egy vizuális keresési algoritmust szimulál.[31] Rekurzív módon gyűjt különböző képeket egy keresőmotor. A videó elején a világűr Hubble teleszkóp által közvetített megjelenítéseit láthatjuk. Ezek a vizualizációk, amelyek eleve rádiójelek lefordított és kiszínezett mintázataiból alkotódnak, a kozmosz sötétségére mutatnak rá. Mint Morton megjegyzi, eleve „a halálban létezünk.”[32] Az űr sötétje, mélységének halálos szorítása kiapadhatatlan. Nemcsak az űrről készült képeket tudjuk végtelenségig remixelni, hanem az űr magányának különböző megnyilvánulásait. Könnyen elképzelhető, hogy nem mi fedezzük fel a világűr embertelen sötétjét, hanem az fér hozzánk, az lép egyre közelebb hűvös jelenlétével. Thacker az „ontogenikus inverzió” fontosságáról értekezik.[33] Mint Thacker írja: „az ontogenikus inverzió során az ember csupán az embertelen egyik instanciájaként azonosítódik”.[34] Mi magunk sem vagyunk egyebek, mint az éjszaka megtestesülései, „egy ragadós éjszaka, ahol az olaj és az éjjeli sötétség egybeolvadnak, minden horizontot elsötétítve egy ködszerű, fekete homályban.”[35] Nem csak mi használjuk fel a világűr tanulságait, vagy a kőolaj rokonértelmű sötétjét, hanem azok használják fel a humán megfigyelőket. Egy helyen Reza Negarestani az arab folklórból ismert dzsnun-okról, női démonokról a következőképpen értekezik: „a dzsnunok megszállják a férfiakat, azonban nem csak elfoglalják vagy kolonizálják a gazdatesteket. Ehelyett a férfiak testeit megnyitják a Külsődlegesség előtt, egy olyan nyitottság értelmében, amely széttépettséget jelent.”[36] Az abszolút Külsődlegesség a hideg űr megragadhatatlan szférikus idegensége, amely mégis fájdalmasan csábítóan hat kíváncsiságunkra. A Hubble teleszkóp technológiai fallikus formaként penetrálja az űr dzsnunok által belakott hideg érdektelenségét. Eljutunk így a női áramlásokon keresztül a Kapu megnyílásáig, a Képtelenség ajándékához. A dzsnunok méhében lakozó fekete lyukak mint apró vaginák belülről emésztik fel a teleszkóp inkarnált, mechanikus falloszát. A világűr, noha közeledik felénk, démonikus szférikusságával el is zárkózik a Hubble vizuális penetrációjától.

A világűr némaságából adatok, képfolyamok szivárognak át, akárcsak a fekete lyuk belsejéből kiáramló apró felfénylések. A teljes elzárkózás, és ezen elzárkózás elmondhatatlansága rokonítható Levi R. Bryant sötét dolgok (dark objects) fogalmához. Bryant, Bruno Latour tanítványaként igyekszik a dolgok sokféleségében ‒ egy új kategorizálási kísérleten keresztül ‒ sajátos rendszert alkotni, és világos, szatellita, elhomályosult fekete lyukról és sötét dolgokról beszél.[37] Bryant nézetében a sötét dolgok, a laruelle-i lointainhoz hasonló módon olyanok, amelyeket még feltételezni sem vagyunk képesek, létezésükről nem rendelkezünk sem elméleti, sem empirikus tapasztalattal. A sötét dolgok leírhatatlanok, elképzelhetetlenek, tehát a Thacker által meghatározott „érvénytelenítés” sajátságos fogalmiságán keresztül ragadhatók meg. Szó szerint elképzelhetetlenek, és ezen elképzelhetetlenségen keresztül érvénytelenítenek bármiféle viszonyítási rendszert, legyen az racionális vagy akár emocionális. A lointain önmagába való zártságához hasonlóan a sötét dolgok sem jelennek meg a világ semmilyen szintjén, nem lokalizálhatóak és egyben nem is regisztrálhatóak, elképzelhetetlenségüknél fogva éppen non-realizáltságuk adja belső sajátosságukat.

Ez az elzárkózás, visszahúzódás nem csak természeti jelenség lehet, hanem technológiailag reprodukálható strukúrákban is megjelenhet. A fekete doboz (black box) egy olyan technológiai tárolóegység, amely egy konkrét archiválási funkciót lát el, anélkül hogy a megőrzés művelete megérthető vagy hozzáférhető lenne. A fekete dobozok egyfajta tecnhológiai fekete lyukakként értelmezhetők, amelyek felszínesen vizsgálva antropocentrikusan viselkednek, ám feltörhetetlenségük révén egy poszt-antropocentrikus minőséget is képviselnek. Különösen a technológiai hardverek esetén figyelhetők meg a fekete doboz-szerű jellegzetességek. Így a számítógép egésze egy bizonyos értelemben „fekete doboznak” tekinthető. Alexander Galloway az API-ket (számítógépes nyelvek) szintén fekete dobozokként azonosítja.[38] A „fekete doboz” kifejezés eredete 1940-re nyúlik vissza, amikor fontos technológiai felszereléseket vittek titokban Angliából az Egyesült Államokba egy fekete színű acéldobozban.[39] Az információtárolás technikája Galloway szerint eredendően „fekete doboz”-jellegű, és ez a szubjektivitást sem hagyhatja érintetlenül.[40]

A BlkBx.mov című videó sajátosan skizoid módon reflektál a fekete dobozra, mint ontológiai kategóriára.[41] A videó paranoiás tüneteivel egy összeomlott társadalmi mező virulens, megfertőzött nyilvánosságát mutatja be egy géphang segítségével. Számítógépes ablakok zuhatag-szerű rétegeit láthatjuk anti-szisztematikus módon egymásra rakódni. Ezt a bizonytalan sorozatot kizárólag a központi metafora, a fekete doboz fogalma köti össze, amelyből rizóma-szerűen nőnek ki a különböző perverz asszociációk. Szinte a fölöslegességig fokozott a vizualitás komplexifikációja, felfoghatatlan módon felmerül a kába kő és a amerikai NSA (National Security Agency) közötti spekulatív kapcsolat. Mindkét entitás hozzáférhetetlen, titokzatosan sötét mélységet rejt magában, viszont bennünket (meg)figyel. Állandó félelemnek, vágynak és szenvedésnek vagyunk kitéve a fekete doboz jelenlétében. Érzékeljük, hogy valami hatalmassal, valami befelé redőzött réteggel van dolgunk, amely ellenáll a behatolásnak. Blanchot a bezáródással, ontológiai felfüggesztettséggel kapcsolatban ezt írja: „minél inkább magába zárul, annál inkább állítja, hogy a kívülihez tartozik.”[42] A videóban szó esik az eltűnt, és máig meg nem talált maláj utasszállító repülőgép rejtélyéről. Sajátos módon állandósul a halál negatív jelenléte a kibertérben, amely egyre inkább telitődik szellemekkel, halott maradványokkal, valamint a halottak sorsáról való spekulációkkal. Egyvelegek konstruálódnak a virtualizált nyilvánosságban, hibridizált abszentológiákkal.[43]

Wendy Chun az új médiákról szólva azok spektrális, kísérteties jellegzetességeit emeli ki.[44] Gépeink, amelyek már túlnőttek az emberi ágensek kauzális befolyásán – ha ugyan valaha is alárendelődtek intencióinknak –, „valótlan víziók átlátszó termelőiként” kerülnek feltárásra a spektrális jelenléteket figyelő esztétikai vizsgálódás következtében.[45] Pontosan azáltal válik a szerző életműve élővé, beleértve az algoritmikus motor asszociációs munkáját is, hogy a szerző halott, tőlünk távol lévő, hozzáférhetetlen entitás.[46] Negatív módon tünteti ki magát egy olyan Isten, amely elzárkózik az imádságoktól. Fölöslegesek a megközelíthetetlenségig fokozott imák, a pazarlás jegyében születő gesztusok. A hiábavalóság túlzásában, a túlmediatizáltság állapotában végleg összecsuklik, berobban a nyilvánosság, amelyet féregszerű, kaotikus krízis-áramlások szelnek át, és darabolnak fel a végletekig. Mindent átjár a szorongás.[47] A kivégzések, számítógépes vírusok, fundamentalista erőszakhullámok motiváció nélkül, enervált passzióként csapódnak be a számítógépes képernyőkre.[48] Nick Land egy képzeletbeli szakértő hangján szólva így összegzi a kibernetikus nyilvánosság zavarodottságát: „Látnunk kell, hogy ennek a problémának a gyökerei nagyon mélyen találhatóak. Abból erednek, hogy világszerte lerombolásra kerültek a társadalmi szokások és hagyományok, és ez egy olyan destrukcióvá vált, amely automatizálódott. Nincs többé irányítás alatt, nincs eltervezve. Ez egy olyan probléma, amely önmagából táplálkozik. Ez egy betegség.”[49] A virtuális képrétegek véletlenszerű, öngyűlölő egymásra rakódásának valódi ellensége bármilyen organikus ágens, hiszen a hipervalóság minden élő entitást igyekszik magába integrálni és kiszipolyozni, dekódolni. Nincs összefüggés a BlkBx.mov videó összeesküvés-elméletei között, de nem is lehet egy olyan társadalmi mezőben, amelyet a diszkonnektivitás határoz meg. Land Cybernetic Anarchitecture című esszéjében így foglalja össze a BlkBx.mov által megjelenített beomlott kommunikációs mezőt: „a kibertér feltárás egy kép nélküli testtel lép kapcsolatba. A fekete tükörrel való érintkezés a Zéró-K abszolút desztratifikációjához vezet, meghekkelve a metrikus teret és átírva az operációs rendszert. Folyékony, felőrlő jellegű dzsungelkultúrák belekenődnek a gépi kontinuitásba.”[50] A Kába kő fekete tükörként megmutatja saját bizonytalanságunkat egy olyan univerzumban, amely az üresség végtelenjébe merül, folyamatosan új betegség-dobozokat generálva.[51] A fekete doboz a generatív művészeten keresztül hozzájárul az ember de-generálódásához, a komplexitás mögötti csend értelmen-túli nyugalmának passzív befogadásához.

A kódnyelvek megközelíthetetlensége a kommunikáció automatizálódásának és zajossá válásának rekombináns operativitására utal. Chun nézetében „az automatikus programozás abból a vágyból ered, hogy újrahasznosuljanak a kódok, a számítógép pedig ebbe az ismétlésbe beépítésbe kerüljön.”[52] A kódok egy bizonyos absztrakciós szintet követően saját hardver alapú rendszereiket is felrobbantják, és még a gépi operativitáson is túljutnak. A pszeudo-kódok által meghatározott diszkonnektivitás, kísérteties túlfokozott nyelviség még a gép határait is túlfeszíti.[53] A Nuclear org. című videóban egy zajossá váló géphang olvas fel koordinátákat, de úgy, hogy egyre kevésbé felismerhetők a helyek.[54] A koordináták önálló életre kelnek, kilépnek a geológiai meghatározottságból, és végtelen őrületbe csapnak át. Quentin Meillassoux a káosz kizárólagosságát azonosítja az abszolútummal, amely minden lehetséges tudás alapja. Az abszolútum semmi más, mint extrém káosz, a hyper-káosz maga, melyben semmi sem tűnik lehetetlennek, még az elképzelhetetlen, az elgondolhatatlan lehetőségét is magába sűríti.[55] A káosz témái nemcsak a sötétséggel függnek össze szorosan, hanem a halállal is, mivel a halál Meillassoux számára nem a visszatérés az inorganikusságba, hanem az őrület maga. Nem a meghatározott vagy meghatározható, kvantifikálható őrület, hanem az őrület végtelensége. Az őrület forrása lehet „a halál kiszámíthatatlansága, a meghalás láthatatlansága.”[56] Mivel minden létezőt beárnyékol a hiperkáosz általi meghatározottság, ezért a szükségszerűség „abszolút mértékben lehetetlen”.[57] Képtelenség, legalábbis Meillassoux ontológiájában, hogy a dolgok rendelkezzenek szükségszerűséggel. Minden létező a kontingenciának alárendelten „van”, méghozzá szinte végtelenül korlátozott értelemben. Az egyetlen szükségszerűség a hiperkáosz alárendelt világban az, hogy „a káosz kaotikus maradjon.”[58] Önmagának, saját szükségszerűségének mond ellent a gép, amint meghibásodik, amint elkezd olyan képeket közvetíteni, amelyek nyilvánvaló módon nem „illenek” a képbe. Ezen körülmény, a meghibásodás sematizmusa, ismétlése, távolról sem mond ellent Meillassoux ellentmondás-mentességre való igényé-nek. Ugyanis a meghibásodás a kód kiteljesedése, a gép önmeghaladó mozgása, túlműködése. A káosz „saját mindenhatóságának ön-normalizálására törekszik”.[59] A geológiai rétegek alatti mélyrétegek nyilatkoznak meg a virtualitás önműködő kódrendszerein keresztül. Minden rétegződés az alaptalan alapot, „a kaotikus virtualitás szupra-terjedelme nyújt teret a látható világ hiánytalan stabiliásának.”[60] Hiánytalan a látható világ Meillassoux számára, azonban kizárólag abból adódóan, hogy annak hiánytalan adódása a hiány primordiális, alaptalan alapjából származik.

A kaotikusság nemcsak a kódrendszerek tengereiben tűnik fel, hanem a formavilágok szétesettségében is. Az embertelenné váló furcsa struktúrálatlanságok sajátosan „idegen, titkosított objektumok”, amelyek új perspektívát követelnek.[61] Digitalizált, differenciálatlan, és mégis elkülönülő húscafatok, bőrrétegek kiazmusát figyelhetjük meg a Your Choice című alkotásban.[62] A láthatóságot, azaz minden objektumot, amely a láhatóság mezejében helyezkedik el, szinte határtalan „önmagára göngyölődés” jellemez.[63] Merleau-Ponty számára „a hús végső, másra nem vezethető fogalom.”[64] Joggal beszélhetünk a hús önmagára göngyölődése kapcsán kiazmatikus végtelenről. Amint a hús a Létnek egy meghatározott eleme, úgy ezek a csontszínű, egymáshoz kapcsolódó, összegabalyodó relációk, egybenőtt szövetek is világunk elemeit alkotják. A hús „mindig helyhez és egy határozatlan körvonalú most-hoz kötött”.[65] Vissza kell vezetnünk a virtuális testiségeket ahhoz a lokalitáshoz, amelyből kiáradnak. Minden látszat ellenére nem az űrben helyezkedik el a videóban megnyilatkozó láthatóság, hanem egy rögzített, meghatározott helyen, saját korporealitása által körülhatárolt lokalitásban. Az önvonatkoztatásból árad szét az interkorporealitás.[66] Georges Bataille is a kiáradásban látja meg az interszubjektivitás forrását. A rá jellemző szókimondással a következőképpen ír a testi megnyilvánulásokról: „a nemi szervek csatornái ürítik ki a vizeletet is: ezt a testrészt »szeméremtest«-nek nevezzük, és a végbélnyílással rokonítjuk.”[67] Undort érzünk a végbélnyílás látványa kapcsán, viszont az undor könnyen átválthat perverz érdeklődéssé, amint megszabadulunk kulturális beágyazottságunktól. Ugyanakkor a lecsupaszított kifejezhetőség képtelen teljesen megszabadulni a lokalitástól, a helyhez kötöttségtől, mivel még az ánusz is egy hely. Így a videóban szereplő kiazmusok egymás helybeliségeiként kerülnek számításba. A csupaszság a félelmetesség helye, a hús alatt pedig, könnyen lehet, üresség rejlik. Mint Bataille írja, „a csupasz, kifehéredett csontok látványa már nem olyan elviselhetetlen, mint az oszlásnak indult test, amely a férgek lakomája.”[68] Lakomát rendeznek a férgek és vírusok a digitális testiségeken, helyet képezve maguknak a humánum roncsolt maradványai között. A Your Choice videóban a kifehéredett virtuális csontozat igyekszik megtagadni minden sajátosságot, ám ez valójában eleve kudarcra ítélt törekvés. A csontokból kivonható DNS – a csontdarab némasága ellenére – egy ijesztő poszthumán születés, amely az emberi némaság ellenére szólal meg kódnyelveken keresztül. Új, klónozott jelenlétet alkothatunk meg ezekből a csontokból, amely mindig is tükrözni fogja eredetének helyét. A hús és a csontozat ezért reverzibilitással rendelkeznek, azaz a hús erjedésén, oszlásán keresztül eljuthatunk a csont fehérségéhez, és a csont DNS-éből egy új hús keletkezéséhez. Mint fogalmaz Merleau-Ponty: „a kifejezésre képes hús emergenciája az a pont, ahol a beszéd és a gondolkodás betörhetnek a csend világába.”[69] A kinyert DNS rekombináns virtuális valósága így az emberi csenden keresztül prezentálja a poszthumanitás testet öltő megszólalását. David Roden a poszthumanizmusnak két eltérő irányzatát különbözteti meg. Míg az első, a kritikai poszthumanizmus, a nyugati típusú karteziánus szubjektum-fogalom dekonstruálásán, destruálásán munkálkodik, addig a második, a spekulatív poszthumanizmus, kifejezetten non-humán jövőbeniségeket prognosztizál, amelyből a technológiailag exteriorizált intelligencia teljességgel száműz minden emberi maradványt.[70] A videóban egy hang szólít fel bennünket, hogy látásunkat vezessük vissza a korporealitásunkra. Ez az irányultság Merleau-Pontynál is megfigyelhető, mivel a látvány totalitása a testi tapasztalásban tárulkozik fel a maga teljességében.[71] Tehát, ha az emberi élményeket végletes formában kiszervezzük, azzal az átélhetőség teljességét megszüntetjük, megteremtve ezzel saját hozzáférhetetlenségünket a körülöttünk lévő világhoz és a testiség ökológiájához. A klón önátélése ezért nem a miénk. Nem a helyhez kötöttség tűnik el, hanem sokkal inkább egyfajta áthelyeződés, helyváltás megy végbe. Átadjuk a helyünket a pixelizálva kirajzó poszthumán diszkontinuitásoknak. Egybeolvad a deterritorializált biomassza, és a kiszervezett posztvitális testiség létrehozza a manipulálhatóság és a hozzáférhetetlenség hibrid szövetét. Összefüggéstelen lihegések, tompa nyögések tarkítják a kiszervezés abúzusát.

Ehhez a kiszervezéshez hozzájárul a halál által túlkódolt fraktalizáció. A halálformák felbomlása és pervertált sokféleségének forrása alighanem a halálnak mint bomlasztó, minden bizonyosságot kikezdő végtelen őrülete, amelyet szertelenül és szervezetten is lehet variálni, a lehetőségek közel korlátlanok. A halál – Blanchot szerint – szüntelen és egyidejű mozgás, de egyben a nyomtalanság mozdulatlansága is.[72] A halál a megtörténés és a meg nem történés között húzódik, az átélhetetlen átélésére irányuló „kiterjedt és világos kihívás kísértése.”[73] A halál olyan átmeneti, liminális területiséget képez, amely megismerhetetlen és távoli, akárcsak a kozmikus éjszaka sötétje, távolságokon keresztül alkotván meg földi árnyalatokat. A halál sem kizárólagosan Egy, hanem egy fragmentált „halálstílus”, egység nélkül való sokaság. A biomassza és a test pervertált összeállása monstruózus poszthumán testiségeket termel ki automatizált formában. A sötétségben termelődő szörnyekkel való találkozás után „élő entitásként” kell felbukkanni, átvenni e szörnyek jellegzetességeit: a „tiszta káoszt, (…) az erőszakot, (…) az őrületet és a csonkítást.”[74]

A poszthumán gondolkodásnak nyitnia kell a materialitások felé. A tárgyak időbelisége és a geológia temporalitása radikálisan eltér az emberi időbeliségtől. A White Mountain videó erre az alternatív mély időre reflektál, amely szerves részét képezi a sötét ökológiának.[75] A Föld belseje felé haladva fokozatosan szűnnek meg azok a körülmények, amelyek az emberi megismerést lehetővé teszik. Még a legmúlandóbb „kommunikációs eseményeket is a média geológiája tartja fent. A média geológiája magába foglalja az elhagyatott veszélyes anyagokat is: ón, kadmium, higany, bárium.”[76] A rétegződések felszínein helyezkedik el az elektronikus szemét, amely a digitalitás perverz hozzájárulása a geológiai redőzöttséghez. Amint egyre mélyebre fúrunk, eltávolodunk „a média szférától”, és közelítünk a litoszférához.[77] A mélység sajátos módon összefügg a temporalitással. A White Mountain-ban a „föld bőre” látható vonalaival és ráncaival, hallgatásával, amely azonban mégsem marad egészen néma. Arról tudósít a kőzetek hallgatag jelenléte, hogy a saját mulandó létünket követően sem szűnik meg a dolgok itt-léte. Képtelenség is volna a jelenlét eltűnéséről beszélni az embernek mint élőlénynek a kihalása kapcsán. Szüntelenül jelen van a kőzet: amint Jeffrey Jerome Cohen megjegyzi, „a kőzetek évezredek után is szólnak hozzánk, míg emberi társak megérkeznek és eltávoznak.”[78] Folyamatos eljövetel és távozás szakítja meg a kövek szemlélőinek látását. Ellenben a kövek megmaradnak, makacsul ellenállva akár a folyamatos esőzéseknek is. Szinte a végtelenségig nyúlik vissza a rétegződés, a rétegzettség embertelen történetisége.[79] A már említett videó képisége is valami hasonlóra vállalkozik: megmutatni a mélyidő temporalitását, azt a szubsztrátumot, amelyet elfednek a különböző rárakódások. De hol kezdődik a szubsztrátum és a rárakódás, alap és felépítmény? Csakis egy felépítményhez képest volna értelme az alapnak? A kövek temporalitása kapcsán arra kell ráébrednünk, hogy nélkülünk is fennállnak ezek a dermedtnek tűnő, ám valójában szintén fluid létezők. Minden folyik, folyamatban van, azonban a bennünket szemlélő kövek lassabb ütemben haladnak. Olykor el is időznek, hagyják, hogy az erdő beborítsa őket. A bányászat ideig-óráig eltávolítja a köveket helyükről, viszont a fúró ágensek hamar eltűnnek az idő forgatagában. A kövek, még ha nem is maradnak meg mindörökre, tovább léteznek, mint az emberi társadalmak képződményei. A kő a környezeti összegabalyodottság emblémája Cohen nézetében.[80] Minden dolog eredendően részét alkotja valamely hálózatnak. Sajátos erővel pulzál az összes kő.[81] Nemcsak mi szólítjuk meg az ásványokat, hanem azok is szólítanak bennünket „metallikus vitalitásukkal”.[82] Még elvont, kvantitatív ismereteinket is apró kavicsoknak köszönhetjük, a számuk hatalmáról először tőlük tanultunk, mivel az első számítási eszközeink calculi-k, azaz, kavicsok voltak.[83] A kövek tompa szürkés árnyalataiban a különállóság és a különbözőség megszűnésével van dolgunk. Többmillió éves vulkánkitörések, meteorbecsapódások és időjárási változások formálják a kőzetek materialitását. A kövek sérülést is okozhatnak.[84] Saját emberi büszkeségünket sértik meg hosszú időbeniségükkel, megsértik saját különlegességünkbe vetett alaptalan hitünket. A videó egyik jelenetében a kamera egy sziklatömbre fókuszál, míg a háttérben gyermekek szaladgálnak és kertészkednek. Bárminemű emberi rendrakás, munkavégzés korlátozott temporalitásából adódóan eltörpül a kövek keménysége mellett. A sziklák relatív mozdulatlansága miatt háttérbe kényszerülnek, jelentéktelenként regisztrálódnak a folyamatos mozgásba lévő humán ágensek. Azáltal, hogy a csupasz, megmunkálatlan kő kerül a középpontba, a felépített lakóházak felszínes stabilitása is megremeg. A videót háttérzaj kíséri, mintha tektonikus mozgások és múltbeli földrengések utórezgései töltenék meg a reprezentációk világát. Irv Teibel egy kísérleti kompozíciójában, az Environments Series-ben 30 percig rögzítette a különböző környezeti zajokat, amivel meg kívánta ragadni a föld morajlását és a természet alapvető zajait. Ugyanerre törekszik vizuális és hangzásbeli eszközökkel a White Mountain is. Úgy tűnik, mintha az alattunk lévő mélység szubverzív működése folytán a mélység idővé lényegülne át.[85] Fontos metaforaként szolgálhat az adatbányászat. Az adatfolyamokról szólva megállapíthatjuk, hogy az információnak „semmi köze a felhőkhöz, sokkal inkább a hidegséggel függ össze”.[86] Az információhalmazok a videóban ábrázolt hideg, földalatti, elhagyatott bányákra emlékeztető üregekben tárolódnak szuperszámítógépeken. Saját internalitásaink is lefagyasztásra, megdermesztésre kerülnek, várván a poszthumán felélesztést. Egy napon talán a föld alól férgekként vagy élőhalottakként feltörnek ezek az értelmetlen adattömegek, felnyomva és megtörve a bolygó felszínét vulkanikus kitörésként. Föld alá való kiszerveződésünk egyben az emberiség eltűnésének jele, ahogy a hullákhoz hasonlóan eltűnünk a Föld színéről. A sötét ökológia annak elismerése, hogy „a jelenlét is híján van a jelenlétnek, lerombolja a jelenlét jelen idejét”.[87]

Bibliográfia

Bataille, George (2001 [1957]) Az erotika (Budapest: Napvilág Kiadó)

Baudrillard, Jean (2002 [1976]) Symbolic Exchange and Death (London, Thousand Oaks, New Delhi: SAGE)

Blanchot, Maurice (2014 [1973]) A túl nem lépés (Budapest: Kijárat Kiadó)

Bryant, Levi R. (2014) Onto-Cartography: An Ontology of Machines and Media (Edinburgh: Edinburgh University Press)

Campagna, Federico (2013) The Last Night. Anti-Work, Atheism, Adventure (Alresford, UK: Zero Books )

Chun, Wendy Hui Kyong (2013) Programmed Visions. Software and Memory (Cambrdige, Mass.: MIT Press)

Cohen, Jeffrey Jerome (2015) Stone. An Ecology of the Inhuman (Minneapolis: University of Minnesota Peress)

DeLanda, Manuel (2011) Philosophy and Simulation. The Emergence of Synthetic Reason (London és New York: Continuum)

Galloway, Alexander (2013) “Black Box, Black Bloc”, In: Kroker, Arthur és Kroker, Marlouise (szerk. 2013) Critical Digital Studies Reader (Toronto: University of Toronto Press)

Gordon, Avery F. (2008 [1997]) Ghostly Matters. Haunting and the Sociological Imagination (Minneapolis és London: University of Minnesota Press)

Horváth Márk – Lovász Ádám (2014) Abszentológiai alapvetések http://veneratio.eu/blog/2015/08/18/abszentologiai-alapvetesek/

Horváth Márk – Lovász Ádám (2016) The Isle of Lazaretto. Studies in Separation (Schism Press)

Kittler, Friedrich (1999) Gramophone, Film, Typewriter (Stanford, CA: Stanford University Press)

Kroker, Arthur (2014) Exits to the Posthuman Future (London és New York: Polity)

Land, Nick (2014 [1995]) “Cyberrevolution” In: Land, Nick (2014) Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic)

Land, Nick (2014 [1995]) “Cyberspace Anarchitecture as Jungle-War”, In: Land, Nick (2014) Fanged Noumena. Collected Writings 1987-2007 (Falmouth: Urbanotomy)

Meillassoux, Quentin (2008) After Finitude: An Essay on the Necessity of Contingency (London és New York: Continuum)

Merleau-Ponty, Maurice (2006 [1964]) A Látható és a láthatatlan (Budapest: L’Harmattan)

Morton, Timothy (2013) Realist Magic. Objects, Ontology, Causality (Open Humanities Press)

Negarestani, Reza (2008) Cyclonopedia: Complicity with Anonymous Materials (Melbourne: re.press)

O’Gorman, Marcel (2015) Necromedia (Minneapolis: University of Minnesota Press)

Parikka, Jussi (2015) A Geology of Media (Minneapolis: University of Minnesota Press)

Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: Misztikus teológia. http://users.atw.hu/irodalomelmelet/areo.pdf

Roden, David (2014) Posthuman Life. Philosophy at the Edge of the Human (New York: Routledge)

Thacker, Eugen (2012) “Black Infinity, or Oil Discorvers Humans.” In: Nagerestani, Reza and Thacker, Eugen (2012) Leper Creativity: Cyclonopedia Symposium (New York: Punctum Books)

Thacker, Eugen (2013) ‘Remote: The Forgetting of the World’. In: Thacker, Eugene (et al.) (2013) Dark Nights of the Universe (Miami: NAME Publications)

Thacker, Eugene (2015) Starry Speculative Corpse (Alresford, UK: Zero Books)

The Cloud of Unknowing Itt: http://www.catholicspiritualdirection.org/cloudunknowing.pdf

Woodard, Ben (2012) Slime Dynamics. Generation, Mutation and the Creep of Life (Winchester, UK és Washington, USA: Zero Books)

Woodard, Ben (2013) On an Ungrounded Earth: Towards a New Geophilosophy (New York: Punctum Books)

Jegyzetek

[1] Gordon, Avery F. (2008 [1997]) Ghostly Matters. Haunting and the Sociological Imagination (Minneapolis és London: University of Minnesota Press) 104.

[2] Woodard, Ben (2012) Slime Dynamics. Generation, Mutation and the Creep of Life (Winchester, UK és Washington, USA: Zero Books) 67.

[3] Eugene Thacker (2013) ‘Remote: The Forgetting of the World’. In: Thacker, Eugene (et al.) (2013) Dark Nights of the Universe (Miami: NAME Publications) 2.

[4] Thacker 2013: 3.

[5] Blanchot, Maurice (2014 [1973]) A túl nem lépés (Budapest: Kijárat Kiadó) 73.

[6] Yin-Ju CHEN and James T. HONG: End Transmission 15’40”

[7] Baudrillard, Jean (2002 [1976]) Symbolic Exchange and Death (London, Thousand Oaks, New Delhi: SAGE) 149.

[8] Bataille, George (2001 [1957]) Az erotika (Budapest: Napvilág Kiadó) 71.

[9] Baudrillard 2002 [1976]: 152.

[10] Campagna, Federico (2013) The Last Night. Anti-Work, Atheism, Adventure (Alresford, UK: Zero Books ) 78.

[11] Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: Misztikus teológia. http://users.atw.hu/irodalomelmelet/areo.pdf

[12] Uo.

[13] The Cloud of Unknowing Itt: http://www.catholicspiritualdirection.org/cloudunknowing.pdf

[14] Thacker, Eugene (2015) Starry Speculative Corpse (Alresford, UK: Zero Books) 31.

[15] Kittler, Friedrich (1999) Gramophone, Film, Typewriter (Stanford, CA: Stanford University Press) 10.

[16] O’Gorman, Marcel (2015) Necromedia (Minneapolis: University of Minnesota Press) 41-42.

[17] Kittler 1999: 124.

[18] Molleindustria: Unmanned (Playthrough) (2012)

[19] Thacker 2013: 12.

[20] Thacker 2013: 8.

[21] Kroker, Arthur (2014) Exits to the Posthuman Future (London és New York: Polity) 116.

[22] Parikka, Jussi (2015) A Geology of Media (Minneapolis: University of Minnesota Press) 86.

[23] Parikka 2015: 86-87.

[24] DeLanda, Manuel (2011) Philosophy and Simulation. The Emergence of Synthetic Reason (London és New York: Continuum) 171.

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] DeLanda 2011: 172.

[28] Morton, Timothy (2013) Realist Magic. Objects, Ontology, Causality (Open Humanities Press) 205.

[29] Morton 2013: 204

[30] DeLanda 2011: 15-6.

[31] Silvio LORUSSO: „Search by Image, Recursively”

[32] Morton 2013: 204.

[33] Thacker, Eugen (2012): “Black Infinity, or Oil Discorvers Humans.” In: Nagerestani, Reza and Thacker, Eugen (2012) Leper Creativity: Cyclonopedia Symposium (New York: Punctum Books) 173-181.

[34] Thacker 2012: 177.

[35] Uo.

[36] Negarestani, Reza (2008) Cyclonopedia: Complicity with Anonymous Materials (Melbourne: re.press) 120.

[37] Bryant, Levi R. (2014) Onto-Cartography: An Ontology of Machines and Media (Edinburgh: Edinburgh University Press) 198-211.

[38] Galloway, Alexander (2013) “Black Box, Black Bloc”, In: Kroker, Arthur és Kroker, Marlouise (szerk. 2013) Critical Digital Studies Reader (Toronto: University of Toronto Press), 221.

[39] Uo.

[40] Galloway 2013: 222.

[41] Speller, Wilf: BlkBx.mov

[42] Blanchot 2014 [1973]: 102.

[43] Horváth Márk – Lovász Ádám (2014) Abszentológiai alapvetések http://veneratio.eu/blog/2015/08/18/abszentologiai-alapvetesek/

[44] Chun, Wendy Hui Kyong (2013) Programmed Visions. Software and Memory (Cambrdige, Mass.: MIT Press) 87.

[45] Uo.

[46] Blanchot 2014 [1973]: 89

[47] Blanchot 2014 [1973]: 71.

[48] Land, Nick (2014 [1995]) “Cyberrevolution” In: Land, Nick (2014) Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 375.

[49] Land, Nick 2014: 376-377

[50] Land, Nick (2014 [1995]) “Cyberspace Anarchitecture as Jungle-War”, In: Land, Nick (2014) Fanged Noumena. Collected Writings 1987-2007 (Falmouth: Urbanotomy) 403.

[51] Horváth Márk – Lovász Ádám (2016) The Isle of Lazaretto. Studies in Separation (Schism Press)

[52] Chun 2013: 41.

[53] Chun 2013: 42.

[54] Jelena Viskovic: Nuclear org.

[55] Meillassoux, Quentin (2008) After Finitude: An Essay on the Necessity of Contingency (London és New York: Continuum) 64.

[56] Blanchot 2014 [1973]: 97.

[57] Meillassoux 2008: 68.

[58] Meillassoux 2008: 66.

[59] Uo.

[60] Meillassoux 2008: 111.

[61] Morton 2013: 181.

[62] Amanda Stojanov: Your Choice

[63] Merleau-Ponty, Maurice (2006 [1964]) A Látható és a láthatatlan (Budapest: L’Harmattan) 159.

[64] Uo.

[65] Merleau-Ponty 2006 [1964]: 158.

[66] Merleau-Ponty 2006 [1964]: 159.

[67] Bataille 2001 [1957]: 70.

[68] Uo.

[69] Merleau-Ponty 2006 [1964]: 164.

[70] Roden, David (2014) Posthuman Life. Philosophy at the Edge of the Human (New York: Routledge) 20-31.

[71] Merleau Ponty 2006 [1964]: 154.

[72] Blanchot 2014 [1973]: 98-99.

[73] Blanchot 2014 [1973]: 97.

[74] Woodard, Ben (2013) On an Ungrounded Earth: Towards a New Geophilosophy (New York: Punctum Books) 78.

[75] Emma Charles: White Mountain

[76] Parikka 2015: 49.

[77] Parikka 2015: 50.

[78] Cohen, Jeffrey Jerome (2015) Stone. An Ecology of the Inhuman (Minneapolis: University of Minnesota Peress) 136.

[79] Cohen 2015: 137.

[80] Uo.

[81] Cohen 2015: 139.

[82] Uo.

[83] Cohen 2015: 138.

[84] Cohen 2015: 136.

[85] Parikka 2015: 13.

[86] Parikka 2015: 24.

[87] Blanchot 2014 [1973]: 83.


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)