Veneratio » Uncategorized » The Isle of Lazaretto magyar nyelvű összegzés
The Isle of Lazaretto magyar nyelvű összegzés

The Isle of Lazaretto

(Összegzés)

lazaretto jacket

Megvásárolható: http://www.amazon.com/Isle-Lazaretto-Mark-Horvath/dp/1530035384

New Release: The Isle of Lazaretto

 

The Isle of Lazaretto („Lazaretto szigete”) középponti fogalmát a separatio, az elkülönítés alkímiai műveletének a filozófia területére való átültetése képezi. A könyv azon divatos elképzeléssel szemben fogalmazódott meg, mely szerint feltétlen érték volna az előítéletmentesség, vagy a megkülönböztetés felszámolása. A határvonalak áthágása egy bizonyos pontot követően társadalmi értelemben nem emancipatív, hanem romboló jellegűvé lényegül át.

Ami a szerzőket különösen foglalkoztatja, az a dekódolások és rekódolások, a deterritorializációk és reterritorializációk által kiváltott hatások paradox, önellentmondó jellege. Ezen folyamatok nem-kívánt, ám mégis bekövetkező következményei hosszútávon az emberi életvilág felszámolódásához fognak vezetni. Pontosan a dehumanizáció folyamatát elemzik a szerzők a maguk dekonstruktivista, kaotikus episztemológiai módszerével.

 

A Bevezetőben a szerzők az „adósságot” kísérteties entitásként értelmezik. Az afrikai fekete mágia példáján keresztül arra világítanak rá, hogy minden adósság rendelkezik egyfajta rosszindulatú, veszélyes jelenléttel, olyan jelenléttel amely akár fel is számolhatja a szubjektumot. A fekete mágia gyanúja által azok érintettek, akik közösségi kötelezettségeiknek nem tesznek eleget. A teljesítés hiánya termeli ki a további bűnöket. Mind az adósság növekedése, mind a pestis terjedése, ebből az afrikai nézőpontból, a szisztematikus entrópia felé mutatnak, és a közösségiség felszámolódásának veszélyét hordozzák, az emberi területiség elvesztésének kockázatát. Pontosan egy ilyen összeomlást írnak körül a szerzők a könyvük során. Amikor a separatio berobban, az entrópia helyreáll.

Az Első Fejezet („Junskapce”) az elszemetesedő térbeliség metaforáját alkalmazza. Rem Koolhaas építész junkspace-fogalma találó módon összegzi korunk társadalmi valóságát. Globális szinten, a hulladék túltermelését láthatjuk. Mint soha bármilyen eddigi társadalom, a kapitalizmus iszonyatos mennyiségű többletet termel, így a szemét többlettermelésén sincs okunk csodálkozni, noha egyes közgazdászok a „dematerializáció” hazugságát kívánják lenyomni olvasóik torkán. Kevesebb anyaghasználat helyett épp ellenkezőképpen, példa nélküli ökológiai rombolás jellemzi a világgazdaságot. A fogyasztásnak ezen folyamata nem áll meg az „ökológiai” vagy „környezeti” szintnél. Amint Thierry Bardini hangsúlyozza, a biotechnológiai tudományok kimutatták hogy az emberi génállomány többségét úgynevezett „hulladék-DNS” alkotja. Legmélyebb bensőnk ily módon lelepleződött, emberi esszenciáink eleve szennyezettek.

A Második Fejezet („Movement and Perspective”, „Mozgás és perspektíva”) a sziget fenomenológiai perspektíváját kínálja, egy szintén hatásos posztmodern metaforát írva le. A pesszimista filozófia egyes szerzőire hivatkozva (Eduard von Hartmann, Nick Land), a szerzők amellett érvelnek hogy minden egyes pillanat „a mérhetetlen szakadék” felé irányuló mozgás alakzatát veszi fel. A sziget ezért szükségképpen a létezés értelemnélküliségére utal. Más szóval, a mozgás mindig a lehető legteljesebb feloldódás felé irányul. Amint írják, „a visszahúzódás mindig ELSŐBBSÉGET ÉLVEZ ebben a csatában”, az ontológiai küzdelemben az eltűnést illeti az elsőbbség, és nem a jelenlétet.

Bármennyire is szeretnénk hinni a szcientista tudományosság áldásaiban vagy az automatizált gyógyszerészet vonzerejében, a tudományos komplexifikációnak semmi köze az emberi szükségletekhez. Sokkal inkább arról van szó az automatizáció kapcsán, hogy a negentrópia specifikusan embertelen formája az, ami túl fogja élni „túlságosan is emberi” gazdatestét.

A Harmadik Fejezet („Synthetic Love”, „Szintetikus szerelem”) a technológiai komplexifikációnak az emberi szexualitásra gyakorolt hatásait vizsgálja. „Szintetikus szerelem” alatt a szerzők bármely olyan szexuális kielégülést értenek, amely technológiai protézisek, sőt, technológiai partnerek révén történik, akár más emberi ágensek kizárásával együtt. Ezt a szexuális praxist tekintik a szerelem univokálissá-válásának a szerzők. A szintetikus szerelmen belül a relacionalitás az emberi hús és a műanyag közti perverz viszonnyá redukálódik. Két materialitás találkozik és olvad eggyé a szintetikus szerelemben, egy misztikus egységet képezve. Mivel a Vágynak nem felel meg semmilyen Valós, a szexualitásnak semennyivel sem inoperatívabb formáját jelenti a műanyag babával való közösülés, mint a „mindennapi”, azaz, organikus formája. A baba a szexuális élvezet/jouissance önkivetülésének szimbolikus csatornájaként funkcionál.

A Negyedik Fejezet („Metaphotography”/Metafényképészet”) az esztétikai elméletről szól. Francois Laruelle „nem-fényképszet” fogalmára támaszkodva, a szerzők egy olyan területiséget írnak le ahol „a fényképészet tudatlanságának immanenciája születik meg.” Nézetükben radikálisan szakítanunk kell azon illúzióval, mely szerint a fényképészetnek, vagy a művészeti reprezentációnak akár még a negatív, minimalista formáinak is van bármilyen további keresnivalója az esztétikában. Ehelyett azt javasolják, hogy hagyjunk fel a fényképészettel, és találkozzunk közvetlenül azzal, amit a lencse elé helyezünk. A reprezentációnak „metává” kell válnia, lencsén-kívülivé. Mivel „minden tevékenység egy túlbonyolítás, egy TÚL TÚL túlbonyolítás”, a fényképészet mindig is eredendően túlbonyolítja a reprezentációt. Minden reprezentáció felfüggesztődött, előre kizáródott, elérhetetlen.

A Konklúzió („The Lepral Horizon”, A leprás horizont”) egyfajta „útikalauz” a leprás horizont, az egyre elszaporodó „betegség-dobozok” által meghatározott fenomenális horizonthoz. Ezen horizont a határtalan rothadás közege. Társadalmunkat teljes egészében áthatja a lepra, és egyetlen reményünk egy autentikusan poszthumán jövő. Ehhez a jövőbeniséghez viszont soha nem lehet szerencsénk.

Kommunikációnk alulmúlja az embernélküli, dehumanizált jövendőt. Foucault azt írja Goja alkotásairól, hogy „alakzatai a semmiből bukkannak elő.” Pontosan ezen mozzanat, a kontingencia teszi félelmetessé az emberi szubjektivitás végső eltemetését. Ennek dacára, a vég feketesége ellenére, kizárólag a sötét éjszakába vethetjük bizalmunkat. Keresztes Szent János módjára az éjszaka sötétjében kell megtalálnunk megváltásunk reményét. „A Kinyilatkoztatás”, mint írják a szerzők, „egy csillag-nélküli égbolt önfeltárulkozása.”

 


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)