Veneratio » Uncategorized » Az Ebola mint áramlás
Az Ebola mint áramlás

Horváth Márk és Lovász Ádám

„A guineai hatóságok kutattak az eltűnt egészségügyi csapat után, akik azért indultak útnak, hogy az ebola elleni védekezés fontosságát tudatosítsák az emberekben. Holtan kerültek elő. A guineai kormány szóvivője szerint az a három újságíró is meghalt, aki a csoportot kísérte. Kedden tűntek el, miután Nzerekore falu közelében megtámadták őket. A három orvost és újságírókat kövekkel dobálták meg érkezésük után. Az egyik újságíró ekkor el tudott menekülni, ő mesélte el később, hogy hallották, ahogy a helyiek keresik őket, miközben ők bujkáltak. Egy kormányzati delegáció, az egészségügyi miniszter vezetésével a helyszínre ment, de nem tudtak eljutni a faluig, mert az odavezető hidat eltorlaszolták. Csütörtök estére derült ki, hogy nyolc holttest került elő. A vizsgálatok szerint az orvosokat és újságírókat hidegvérrel gyilkolták meg. Az okokról egyelőre sejtések vannak csak, de azok elég erősek: a térségben sokan nem bíznak az egészségügyi dolgozókban, és nem hajlandóak együttműködni a hatóságokkal, attól tartva, hogy a vizsgálatuk vezethet biztos halálhoz.” [1]

Megmozgatnak és ismeretlen helyre visznek. Elszállítanak és meggyaláznak. A lelkünk épsége, bár ezt nem tudjuk kifejezni, de még meg van, és érezzük, hogy testünk alapján ítélnek meg, és mozgásképtelenségünk miatt szállítanak idegen környezetbe. Átugrottuk a közbülső állapotot, azaz a halál előtti karantént, elzártságot, azaz meghaladtuk a kirekesztettség stádiumát. Testnyílásainkból vér szivárog, és szerveink fokozatosan halnak el, nem mintha ez ne lenne így normális esetben is. A betegség: gyorsulás, a szükségszerűség felgyorsulása. Felkiálthatunk ugyan, Kierkegaardhoz hasonlóan, hogy:

“Jaj a férfinak, jaj az asszonynak, jaj az ártatlan gyereknek, ahogy az állatnak és a földnek is, és a jaj a madárnak és az ő repülésének…” [2]

azonban mit sem érünk az oktalan jajgatással. Erejünk teljében felismerhetjük, hogy a valóság képek pergéséből alkotódik, szüntelen körforgásból, amelynek a végén a tehetetlen összeomlás van, amely a végső nyugalomhoz vezet, a test összerogyásához. Nincs olyan épület, vagy gleccser, amely képes lenne visszaadni a megsemmisülő test látványát. Ezt az állapotot, az emberi felszámolódás stádiumát nem tudjuk visszaadni, mivel beszélni róla csupán egészséges állapotunkban tudunk, és mikor valójában bekövetkezik ez a stádium, állapotunkat kifejezni már nem tudjuk, mert az állapottalanság állapotában leledzünk.

Csak akkor tudjuk csodálni a nagyságot, amikor győzedelmeskedik: amikor elbukik, alábbhagy a csodálatunk, és a naplemente borítja ránk a sötétség fátylát. Mindenhatónak lenni annyi, mint ismerni saját állapottalanságunkat és tisztában lenni az elkerülhetetlennel. A test felszámolódása a szellem diadala, amely saját erejéből a bukást képes előre jelezni, és megnyugvást adhat ez a prekoncepció. A prekoncepció biztatás, amely az út folytatására ösztökél bennünket. Mindent megnyerhetünk, méghozzá egy pillanat alatt. A pillanat: csoda, villámcsapás amely átszúrja az oldalunkat. Magával ragad, és felemel, még a Nap fölé is. Jaj annak a madárnak, amely útját állja szabad szárnyalásunknak! A pillanat a húsunkba mar, és még inkább elbizonytalanítja azt ami alapvetően is bizonytalan talajon állt, a szélrózsa minden irányába szétfújja molekuláris kételyeinket.

A testünkben van a járvány jégeső-raktárháza: a fagy, a köd, az eső, a harmat, a trópusi zuhogás, a nagyranőtt rovarok lépkedése, a faházak, a vudu-varázslók és nem utolsó sorban, a villám fénye. Ki mondhatná azt, hogy a csillagok nem válaszolnának a mi szólamainkra? Minden attól függ, hogy milyen néven szólítjuk őket. Amennyiben eggyé válunk a világgal, a mi utunkat semmi sem állíthatja meg, még az sem, ha vért köhögünk fel. A betegség mindig is velünk volt, hűséges társunk a kezdetek óta. Az apokalipszis nem csak a világvégét jelenti, hanem egy új nap kezdetét is. Henoch könyvében a következőt olvashatjuk:

“Attól a naptól kezdve pedig nem lesz több romlás, mert az Ember Fia megjelent és az uralom székét elfoglalta, és az ő színe elől minden gonosz eltűnik és megsemmisül. Az Ember Fiának szava azonban örökké megmarad, a Szellemek Ura előtt.” [3]

A világvége egyben a gonosz végét is jelenti, tehát a hiány felszámolódását. A betegség a biológiai vágyak beteljesíthetetlenségére való végső utalás. Egy gyönyörű, költői metafora, amit bizonyos emberek mindig hordoznak a lelkükben. A betegség bizony súlyos eset, amellyel a modernitás terhes. A csecsemő neve bizonytalan, hiszen a betegséget körbeöleli a kétértelműség. Rendelkezésre állnak statisztikai adatok, láthatjuk magunk előtt az exponenciálisan növekvő fertőzöttségi görbéket, azonban mégsem hatolhatunk bele az Ebola mélyébe, hiszen a modernitás méhében, benső-magvában van elrejtve. Előttünk ismeretlen a vírus testi, lelki és szellemi valósága, hiszen ahhoz fizikai értelemben is önreflexiót kellene gyakorolnunk, amely megmagyarázza az Ebola térhódítását.

A modern tudomány legfeljebb odáig képes eljutni, hogy megállapítja a betegséggel való megfertőződés valószínűséget, tehát bizonyosságot nem szolgáltathat. Lehetséges, hogy a démoni oldala merő rémhír, és rendszerint sötétebbnek látjuk a “vírus személyiségét”, mint amilyen valójában. Erről nem lehet bizonyosságunk, legfeljebb a megfertőződés valószínűségével találkozhatunk… ha ugyan vesszük a fáradtságot Freetown utcáin sétálni. Mindenesetre bizonyos, hogy nem sok embert képes meggyógyítani a valószínűség bizonytalan talaján álló orvos, aki ráadásul keresztül-kasul meg van fertőződve a szorongás által. Minek meghosszabbítani olyan életeket, amelyek egyébként is a szüntelen bizonytalanság és szorongás állapotában “lélegeznek”?

Szavaink nem az afrikai depriváltakra irányulnak, hanem a lassan egyetemessé váló prekariátusra, amely telezsúfolja a “fejlett” világ metropoliszait. Szorongással-teli kétségbeesett individuumok, akik, noha milliárdnyian vannak, mindnyájan egyediek és különlegesek, és mindnyájan “élvezni” óhajtják az életet, elhasználva a Föld erőforrásait. Az individuum létezőként gondolja el magát, miközben nem az, sőt, egyre kevésbé “van”.

Szent Ágoston szerint a gonoszság nincs, nem-létező. Nem meggyőzőek azok az érvek, amelyek az Ebola megfékezésének szükségszerűségét bizonygatják, nehogy “ideérjen”. Van hová megérkeznie a betegségnek? Attól tartanak dél-Guineában, hogy a betegséget viszik oda az egészségügyi dolgozók, hogy a W.H.O. importálja a kórt. Aligha tévednek! Valóban kóros, veszélyes tébolydában élünk, amely elterjeszti a bűnt amerre csak hagyják. Rákereshetünk az exponenciálisan növekvő görbékre, valóban még írhatunk is erről, azonban az információ szabad áramlása mi mást eredményezne mint a betegség szabad áramlását?

A testet korunkban akkor távolítják el a társadalmi valóságból és vetik lángoló mélységekbe, mikor már kínok közt a halál fogságába került, és lemondanak róla. Itt már megszűnik a tudomány, kudarcot vallott, és magát a kudarc-jelenségét távolítja el a láthatárról, oly módon, hogy a tudomány bűvölete továbbra is fennmaradhasson. A fénylő fehér védőfelszerelésbe öltözött modern hullaszállító, olyan mint egyfajta Lucifer, tehát egy szakralitástól mentes angyal. Nyugat-Afrika Ebola-fertőzött országaiban megfigyelhetjük nem csak az egészség és a betegség ütközését, hanem a modern és a tradicionális felfogások közötti dialektikus viszonyt.

Nincs csodálkozni valónk azon az eseten, amikor nyolc egészségügyi dolgozót lemészároltak megrémült helybeliek. Gondolkodjunk el azon ugyanis, mi történne akkor, ha hagyományos ördögűzők neki állnának ténykedni a felhőkarcolók árnyékában, méghozzá a hatóságok hozzájárulása nélkül. Afrikában a lokális közösségek hozzájárultak ahhoz, hogy egy tőlük idegen tudatforma rájuk telepedjen? Ha figyelembe vesszük a modernitás torz viszonyulását a halálhoz, teljesen érthetetlen, hogy milyen alapon tart jogot a modernitás a tradicionális kultúrákban meglévő halál-felfogás módosítására. [4] A beavatkozás egyben az addig természetesnek hitt világszemlélet módosítása is, tehát a neo-kolonializmusnak egy sajátos formája. Az addig reflektálatlanul fennálló élettapasztalatok tartalmának a teljes megkérdőjelezését láthatjuk, amint a WHO szakemberei ráerőltetik a modern orvostudomány felfogását olyan közösségekre, amelyek attól gyökeresen eltérő felfogást követnek.

A test betegsége, és a testi aktivitás elvesztése együtt jár a modernitás lélekölő halál-képének kibontakozásával. Úgy tűnik, mintha a felvilágosult orvos megmutatná azt ami rejtve volt, az Elsőt és az Utolsót, azaz lehozná a Földre azt, ami addig az Égben volt. Ez azonban illúzió, hiszen a betegség nem objektív valóság, hanem megnevezés eredménye. Az orvosok hozták létre az ebolát, a megnevezés által. Évszázadokon, sőt évezredeken keresztül nem létezett Ebola, mert nem létezett az Ebola fogalma. Az Ebola a nyugati ember belső félelmeinek, lelki elsivatagosodásának kivetülése egy sötétként elgondolt kontinensre. Miközben a felvilágosult orvostudomány bevilágítja a ragyogó, fehér karantén-ruhájukkal a fekete kontinenst, addig a nyugati ember sötétségbe borul, a megszűnésre való várakozás jegyében. Perverz, dilettáns örömét leli, saját belső torzulásának megjelenésében egy ismeretlen, híradásokban megjelenő testen.

Országhatárokon átívelő áramlás az Ebola, amely kísértetiesen hasonlít a tőke és az információ áramlásaira, illetve a tengerek alatt lefektetett kommunikációs kábelekre. Ezen mélyre temetett vezetékekben és a nyugati ember idegrendszereiben épp úgy helye van a vírusnak, mint Nyugat-Afrikában, sőt a vírusos fertőzöttség az internet világában számarányában súlyosabb, mint az Ebola általi megfertőzöttség Guineaban vagy Libériában. Kétségtelen tény, noha a magunk részéről nem jártunk egyetlen a jelenség által érintett országban sem, hogy létezik, egy objektív jelenség, hiszen valóban kiömlik a vér bizonyos testnyílásokon. Látnunk kell azonban, hogy az igazságot nem lehet zsinórmértéken mérni.

Annak, aki fényt kíván deríteni az igazságra, nem akadályozhatja elméjét semmilyen ködösítés. Féken kell tartanunk magunkat, amikor bizonyos híradásokban arról értesülünk, hogy “babonás” helybeliek lemészárolnak egészségügyi dolgozókat. Szívünk megrendülhet egy pillanatra, azonban egy minutumig sem szabad elfogadnunk egyetlen betegség-értelmezést sem. A halál kitátja a száját, és mindahányan akik most vagyunk, egyszer belépünk rajta, belesüllyedve a gyomrába. A megsemmisülés szabad útja lesz, Henoch könyve szerint, azonban mi egy fokkal tovább mennénk ennél: a megsemmisülésnek szabad útja van.

Az orvostudomány bebizonyította, hogy képes adott esetben elodázni a halált, azonban még ebben sem lehetünk teljes mértékben bizonyosak. Élet és élet között minőségbeli különbségek vannak, amelyek pusztán mennyiségire való felváltása nem jelenthet egyértelmű fejlődést, vagy egyáltalán megoldást, sőt bármit is. Elvégre az emberiség ideje meg van számlálva, hiszen, mint ahogyan az archeobiológia mutatja, a kihalás szükségszerű része minden faj életének. Részlet kérdés, hogy ezt külső vagy belső folyamatként értjük. A nyugati modern ember belülről hal ki, elrohad, mint egy romlott alma. Azzal hogy felmutatunk kívülről tönkremenő testeket, csak a figyelmünket tereljük el saját tönremenetelünkről, csődünkről.

Az önállóság elvesztése a betegség kezdete és az igazság megismerésének törvénytelen gyermeke. Afrika elvesztette önállóságát, és szüntelenül, újra meg újra elveszti azt. Ezrével küldenek amerikai csapatokat Nyugat Afrikába, a kór elleni küzdelem címén. Pszichológiai tankönyvekben idézett példává fog válni ezen eset, méghozzá a hatalom önmegsemmisítő pszichózisának mintapéldájaként. Mindahányszor a hatalom elszakad a közösségtől, önmagát önállóként tételezve fel, szétszakad. Szétszakad és szétszéled a szimulációk világában, felbomlik, megsemmisül. Még a puszta létét is tagadja, csupán különleges alkalmakkor vállalva fel saját létét. Amerika mint olyan, nincs, és saját nincstelenségét terjeszti világszerte.

Felvetődhet, hogy éppenséggel azok mészárolták le a világszervezetnek (WHO) a munkatársait, akik még rendelkeznek valamivel, és féltik azt. Hozzátehetjük, nem egészen jogtalanul. Elég Afrika történetének akár még felületes ismerete is, hogy bizonyosságot szerezhessünk arra vonatkozólag, mennyire megalapozott dél-Guinea, vagy bármely helyi közösség esetében, a heterofóbia. Itt nem az idegengyűlölet mellett vagy ellen kívánunk érvelni. Nem megengedhető dolog az idegen, külsődleges elemek eltávolítása a közösség életéből. Azonban minden közösségnek fenn kell tartania a jogot arra vonatkozóan, hogy időről-időre átessen az ördögűzés aktusán. A társadalom higiéniájának fenntartása a boszorkányüldözés társadalmi funkciója.

Nyugati emberekként háboroghatunk a boszorkányüldözés kártékony, irracionális voltán, csakhogy minden közösségnek elemi szükséglete a démonok kiűzése. Elég körülnéznünk a szabadelvűség mételye által megmérgezett társadalmakon, hogy empirikus bizonyosságot szerezhessünk az ördögűzés szükségszerűségéről. Ördögűzés nélkül a démonok megmaradnak, és a testekbe ágyazódva továbbszaporodnak. Ha az elfajulás törvénye megismerhető lenne, felfedezésre lehetőséget adna, tehát megmutatkozna mindenütt, akkor alighanem a betegség állapotának megkülönböztetése az egészségtől lehetetlenülne el. Milyen szép és kellemes klíma lenne ez minden melankolikus léleknek.

Kívánjuk, hogy mindenki szimatoljon bele ebbe a “fertőzött levegőbe”, amely azzal jár, hogy olyan fogalmakról ábrándozunk és vizsgálunk, mint egy elkészült műalkotást, amelyet körülöttünk gyaláznak meg. Mint egy orvos akinek a bélműködés egészségéről kellene meggyőződnie azon minutumban amikor azok éppen kezdik felmondani a szolgálatot. Bár a szervek vesztek volna oda! Könyörgünk az égiekhez, miért nem állították le csendben a kimúlt szenvedők szívdobogását, miért tették közszemlére megsemmisülésének utolsó óráit?! Bárgyú bitangok, bárki hisz még abban, hogy a gyógyulás teljes lehet a fizikai állapot visszanyertével? Miért akarunk bárkit is megmenteni? Szív-fájlalva ám, de fel kell tennünk a démoni kérdést magunknak: Miért akarunk bárkit is megmenteni?

A kérdés maga a megtestesült nihilizmus. Hiszen egészséges állapotban követeljük meg a tiszteletadást egészségünk és szellemünk ébersége előtt. Mint egy eleddig száműzött szarvas az erdei tisztáson, úgy tűnik fel a valódi kérdés felvetése. Kizárólag a jó kérdéseknek van létjogosultságuk. Csak Őnekik, hiszen kiharcolták maguknak hogy személyként kezeljük őket, csak Ők alkalmasak arra, hogy léthelyzetünkből eltávolodva szembesítsenek saját idegenségünkkel.

Egy kérdés minket, kizárólag minket szólít meg, de úgy mintha a kérdező maga Isten lenne. Az ilyen kérdés lassan közelít felénk, halkan recseg az avar amelynek mélyén éppen szaporodó parányi bogarak kénytelenek arrébb mászni. A komoly dolgok áldozattal járnak. Mindenfajta kuruzslás egyetlen alapja kell, hogy legyen az az általános, ám talán elveszendőben lévő közmegegyezés, hogy van hova visszatérnünk. Visszafogad minket a Mindenség. És ezt most nem a halálon túli ismeretlenre értjük, hanem egy olyan környezetre, amely akár némán is óhajtja a visszatértünket, amelyet megcsalunk és amelyet magunkkal együtt gyalázunk meg időszerűtlen elmúlásunkkal.

Ha nincs hova visszatérnünk, megmarad a megnevezhetetlenség. Kifele nézve egyre rejtélyesebbnek tűnik számunkra, miként képes bárki is ragaszkodni a meg-nem-alapozottsághoz. A meg-nem-alapozottság a betegség előtti pillanat, az elgyengült test metamorfózisa egy elernyedt hullám-szerű stádiumba. Két üres halmaz felzaklatott határmezsgyéje. Egy afrikai találkozik egy megszállóval. A betegség találkozik egy testtel, a gyűlölet bárdja pedig találkozik a bőrfelszínnel. Belefészkeli magát, és dekonstruálja a megszállást, a megszállottság önkívületében. A megszállók miatt nem csak Afrika lett puszta törmelék, hanem az egész világ. A túlélők feladata lesz a törmelék eltakarítása.

 

HIVATKOZÁSOK

[1] http://444.hu/2014/09/19/ebola-ellen-kuzdo-orvosokat-es-ujsagirokat-gyilkoltak-meg-guineaban/

[2] Soren Kierkegaard: A szorongás fogalma (1993 [1844], Göncöl Kiadó, Budapest), 118. o.

[3] Henoch Apokalypsise (1945, Bibliotheca, Budapest), 99 o.

[4] A tradicionális és a modern betegség-illetve halálfelfogások összehasonlításáról ld. Norbert Elias: A haldoklók magányossága (2000 [1982], Helikon Kiadó, Budapest); Philippe Aries: Gyermek, család, halál (1987, Gondolat, Budapest); Susan Sontag: A betegség mint metafora (1983 [1977], Európa Kiadó, Budapest)

 

© Horváth Márk és Lovász Ádám


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)