Veneratio » Uncategorized » Egy nélküli sokaság – Horváth Márk
Egy nélküli sokaság – Horváth Márk

Elemzésem központi témája a reklámok hipervalóságként való kritikai értelmezése.

Valójában minden hirdetés egy nem létező terméknek idealizált fogyasztását, elpusztítását, megszüntetését jeleníti meg, hiszen hogyan is beszélhetnénk Egy mindenek felett álló, idealizált  meghatározott termékről abban az esetben, ha azt millióspéldányszámban gyártják le előre. A Nem létező Egy áll szemben az annak mintájára elkészített Létező Sokkal. Nem létezik olyan hogy egy adott sorozatban gyártott márkának az eredetije, első példánya, meghatározó mintája, hiszen éppen a referens nélküli referencia teszi lehetővé azt, hogy irreális szimbolikus tartalommal töltődjön fel egy materiális dolog, amelyből perverz módon éppen az elfogyasztás révén nyerjük és préseljük ki ezt az “értéket”.

Ha valójában létezne egy mindenek felett álló Termék, akkor azt mint egy Termék-Istent imádnák az emberek bizonyos időközönként, és a fogyasztás egyszerűen csak ennek a Termék-Istennek a szimbolikus tiszteletéből állna, tehát az egész folyamatnak lenne egy szaggatottságga, időlegessége, illetve esélyt adna valamilyen fokú “örök visszatérésre”. Ha létezne ez az Egy, akkor annak értéke annyival jelentősebb lenne a többihez képest, hogy meghatározhatatlan lenne, és azok akik a közelébe férkőznek teljes mértékben kisajátítanák, elrejtenék, használhatatlanná “szentté” nyilvánítanák, tabusítanák. A Létező Egy tehát sokkal jobban hasonlítana a valódi vallási tradíciókra, mint azt a fogyasztói társadalom teszi. Ha a fogyasztással megközelíthető, elérhető, megérinthető lenne a Létező Egy, a Termék-Isten, akkor ennek bizonyos fokú, elgondolkodtató filozofikus megnyugvással, beletörődéssel, egyfajta passzivizmussal, kontemplációval kellene járnia. Ha van Egy, ami a használaton kívül esik, amit használni nem szabad hiszen szent, akkor én ezt elfogadom, és amikor ünnep van, tiszteletemet teszem előtte.

A Nem Létező Egy nem kimondása az ami a fogyasztói társadalom talmi báját adja, és ez az a titok aminek köszönhetően a fogyasztást egy folyamatos vallásos hevület, őrület hatja át. Ha kimondom az Egy létezését, az sokkal konkrétabb, erőteljesebb és stabilabb, mint a valójában Nem Létező Egy eltitkolása, elkendőzése a tömegek előtt. Ha nem nyilvánítom ki, nem mondom ki, nem állapítom meg a Nem létező nem létezését, akkor azt az örökkévalóságig lehet keresni, hamis aktivizmusba és cselekvés-kultuszba terelve a tömegeket.

Viszont a Létező Egyel szemben a Nem létező Egy rendelkezik egy elvitathatatlan vonzerővel. Lehet belőle sokat csinálni, üres, semmitsem tartalmazó, felszínen csillógó de belül dobként kongó Sokaságot, amelyet aztán megkopicsolva birtokba vehetnek az emberek. A Létező Sok a profanizált szent, a használatba vett Nem Létező Egy.

Ha hagyjuk, hogy a cselekvés adja meg életünk körvonalát és jelentőségét, akkor képtelenné válunk értelmet adni cselekvésünknek. Ezért az aktivizmusban és cselekvésben megnyilvánuló, életrekelő Létező Sok, mely valójában a Nem Létező Egy degenerációja egyedül a tautologikus cselekvésben, körkörös aktivizmusban leli meg “sekély tenger” szerű talapzatát.

Aki a fogyastásban részt vesz, az az állandósult változás állapotát veszi magára, ami elől a menekülést természetesen a rendszeren belül kell keresnünk.

Esszém témája egy ilyen állandó változásban feltűnő, és magát a kivételnek, a változásban meglévő Változásként hirdető Sziget lesz. A fesztivál, az egész évszakokon átívelő szórakozás saját magát éppen a hétköznapoktól elvonuló, a kivonuló, lázadó egyén belső valóságának kivetülésének tekinti. Ez a “modern haláltánc” valójában legalább annyira része a fogyasztás körforgásának, mintha az elvonulásra készülő egyén a bevásárlóközpont feltöltésre váró pultjai között még a földön fekvő áruk között háton fekve állapítaná meg saját elvonulásának valóságosságát, mivel az áruk még nincsenek a polcon. Legalább ilyenfokú, legalább ilyen jelentőséggel bíró hétköznapoktól való elvonulást tanusít az a személy, aki a fesztiválokon kívánja személyiségét és belsőénjét megtalálni, vagy a társadalommal szembeni ellenérzését érvényre juttatni. Természetesen a tanulmány szerzője is részt vett korábban ilyen eseményeken, és átesett szerelmeken, zajos koncerteken és az elhagyott ismerős utáni végtelen kereséseken, de sohasem gondolta azt, hogy ez a jelenség bármilyen fokon is a valósággal, a hétköznapokkal szemben határozná meg önmagát. Ezzel szemben számtalanszor éreztem azt, hogy ha egy komoly beszélgetést akarok megejteni, vagy egyszerűen csak egy könyvet végig olvasni, azzal szemben a környezetem komoly ellenkezéssel és visszautasítással lépett fel…

Ahhoz, hogy a fent elmondottakat valamelyest filozófiai szempontból megvilágíthassam, röviden tekintsük át Walter Benjamin elméletét a fogyasztásról, illetver Agamben gondolatait szentről és profánról.  “Egyes vélekedések szerint a fogyasztói társadalom vallás-szerű jegyeket hordoz magában, ám fontos kinyilvánítanulnk, hogy a szentre vonatkozó használati mód különleges, és semmi köze a haszonelvűséghez. A profanizáció neutralizálja, megtöri és semlegesíti a szentség állapotát, és miután megesett a profanizáció, az, ami egykor elkülönített és a racionális használaton kívül volt, újra közös használatba vétetik. Ennek a keveredésnek köszönhető, hogy egyre nehezebbé válik a világban megtalálni a szentet. Ez látszólag paradoxon, azonban a paradoxon feloldódik a likvid modernitás viharában.

“Ha ez a két folyamat egyazon tárgyra irányul, amelynek a profán szférájából a szent szférájába, vagy épp ellenkezőleg, a szent szférájából a profán szférájába kell átlépnie, minden alkalommal számolnunk kell azzal, hogy a megszentelt dologban ott maradnak a profanitás nyomai, illetve a szentségét elvesztett tárgy mélyebb rétegeiben megtalálható valami a szentségből”. (Agamben: A profán dícsérete)

Tehát a zavarodottságnak egy újabb megnyilvánulásának lehetünk tanúi. A szentben ott a profán, míg a profánt mesterségesen próbálják felemelni a szent szintjére. Így ha az ember profán dologgal találkozik, kénytelen a szentet is elviselni, míg ha véletlenül a szent felé fordulna, nem lehet benne biztos, hogy nem profán dologhoz fordult. A szent és a profán a hagyományos társadalmakban egymástól elkülönülő, megkülönböztetett kategóriák. Walter Benjamin a kapitalizmus vallását tisztán negatív, romboló erőként értelmezi. Definíciója szerint a kapitalizmus nem egyszerűen a protestáns hit teljes elvilágiasodása, hanem lényegét tekintve vallási jelenség, ami parazitaként fejlődött együtt a kereszténységgel.

Művében összefoglalja a modern kor, tehát a kapitalizmus vallásának három fő jellegzetességét, amelyet mi kiegészítenénk meglátásainkkal:

1. Kultikus vallás, az összes vallás közül talán a legteljesebb, a legszélsőségesebb mértékben. Nem valamely dogma vagy eszme tölti meg tartalommal ennek a vallásnak az elemeit, hanem kizárólag valamely kultusz végrehajtása. Ez a kultusz a pénz illetve siker kultusza amely kizárólagosan materiális és együtt jár az érzéki élvezetek kultuszával, azok misztifikálásával. Így a szexualitás olyan helyeken is feltűnik a kultikus “carry-over” hatására, ahol a létezés fenoménját teljesen más jellentéstaralom kellene hogy meghatározza. A kultusz végrehajtása kizárólag a “pillanat zsarnoksága” és az aktivitás mámora közepette mehet végbe, és arra is ügyelni kell, hogy valós és mély jelentéstartam semmiképpen ne keletkezett, mert veszélyeztetné a kultikus gépezet önismétlő működését. Ez a jellegzetesség figyelemreméltó hasonlóságot mutat a pokol középkori ábrázolásával Hieronymus Bosch festményeiben illetve Dante Alighieri műveiben. Itt a büntetés egy kellemetlen cselekedet konstans és végtelen ismétlésében merült ki, melynek következménye szigorúan a büntető jellegű cselekedet újrakezdéséhez vezetett. Régen az értelmetlen ismétlést, ismétlődést büntetésnek tekintették, de a proliteia korában ez az élet egyik fő szervezőeleme.

2. Az ünnepnapok nem megszakítják a kultuszt, hanem annak szerves részei. A szabadidőtöltés is alárendelődik a mechanikus ismétlésnek. Még a legintimebb társasszférákban és életterekben is megjelenik a gépies ismétlés, automazizálás, sőt gépesítés. Ennélfogva még a szerelem is tárgyiasítottá és személytelenné válik. Irónikus módon éppen az a társadalom amelyik lebontotta az embert a materiális világtól elválasztó vallási konstrukciókat teremtette meg egy másik, destruktív elidegenedés lehetőségét. Furcsa az az összefüggés amit ez a tárgyiasodott és gépiesített, mechanikus gondolkodásmódtól átitatott társadalom és a szexuális erőszak jelensége között áll fenn. Miközben a liberális kánon kognitív értelemben eltávolítja a nemi erőszakot a társadalmi mainstreamből, mondván, hogy nem velejárója a modernitásnak. Holott éppen a kapitalizmus teszi lehetővé azt a fokú elidegenedést az egyének között, amelyik gerjeszti a nemi erőszakot. A nyitott társadalom, bármennyire nyitottnak tűnik, valójában egyfajta zártsággal jár, mind az individuumok egymás közötti viszonyában, és az ember és a transzcendencia közti kapcsolat elsötétedése szempontjából. Az átlagember még szabadidejében sem képes kitörni az ismétlés és a pillanatnyi élvezetek egyeduralmából. A későbbiekben külön szó lesz a nemi erőszak kérdéséről, egy konkrét statisztikai adatokra alapozott példán keresztül.

3. A kapitalizmus kultuszának irányát nem a megváltás vagy a bűn eltörlése jelöli ki, hanem maga a bűn, tehát az maga a kétségbeesés vallása.

“A kapitalizmus talán az egyetlen példája az olyan kultusznak, amely nem engesztel, hanem bűnössé tesz… Olyan tudat, amely nem ismeri a megváltást, a bűn mocskában fetreng, és kultusszá alakul, de nem azért, hogy megtisztuljon a bűntől, hanem azért, hogy az egész univerzumra kiterjessze… egészen addig, míg végül Istent magát is bűnössé teszi… Isten nem halt meg, Istent bekebelezte az emberi végzet” (Walter Benjamin)

Benjamin azonosítja a kapitalizmust, mint termelési módot és vallási formát a bűn szakralizációjával. Magát a folyamatot is bűnnek, a dolgok rendje elleni lázadásként is értelmezi. A modernitást pontosan a lázadó jellege és esztétikai csúfsága miatt tekinti bűnösnek. Agamben A profán dícsérete című művében részletesen elemzi Benjamin elméleteit. Hasonlóan Schumpeter Benjamin is a kapitalizmus romboló tendenciáját emeli ki, amely nem a világ átalakítását veszi célba, hanem annak folyamatos rombolását, tehát nem a reményre hat, hanem a kétségbeesésre, nem a megváltásra, hanem a bűnre törekszik, és összpontosítja energiáit.

A következőkben Agamben tézisével foglalkozunk, a kapitalista vallásosságot illetően. Vallásosságot illetően szükséges a szent és profán elkülönítéséről beszélnünk. Agamben is ezt a nézetet képviseli, és felfedezni véli még a szekuláris társadalom keretein belül is. A kapitalizmus a végsőkig megvalósít egy olyan tendenciát, amely már a kereszténységben is jelen volt, tehát általánosítja és abszolutizálja az elkülönítés struktúráját, amely a vallás meghatározó eleme. Agamben szerint az elkülönítés egy szüntelen és egyetlen, folyamatosan változó aktus, amely minden dolgot, helyet és minden emberi tevékenységet meghatároz, és az árutermelésen alapuló társadalom minden életterét teljes egészében fertőzi meg. Így mindent meghasonlottá tesz, és a szubjektumokat elválasztja belső önmaguktól. Agamben is észreveszi a teljes szakrális kiüresedését korunknak, amikor megjegyzi hogy a kapitalista vallás szélsőséges formájában csak magát az elválasztás műveletét hajtja végre, tehát szétválaszt anélkül, hogy lenne mivel ezt megtennie.”

Tehát ebbe az örök és a Nem Létező Egyből kiváló Létező Sok által meghatározott modern létállapotba kívánom elhelyezni az elemzett hirdetéseket. A jelenség izgalmát valójában az adja, hogy a reklámokban szinte kizárólag olyan értékeket sugalnak, amelyek teljes mértékben beilleszthetők valóságunkba, egyáltalán nem ellentmondóak, vagy megosztóak. Ha valaki kitesz egy széket az utca szélére, és semmitsem csinál vagy akár nem káromkodás jelleggel kimondja Isten nevét, sokkal inkább megosztó tettet hajt végre, mint a Sziget fesztivál.

A Sziget utóbbi évek hirdetései alapján saját magát a szervezett Szabadság, a Tömegben meghúzódó Egyéniség, a meghatározhatatlan élmények, és természetesen a zene körül írja körül. Egyfelől, a szabadság és az individualizáció filozófiai és szociológiai áttekintését most mellőzve megállapíthatjuk, hogy a hirdetés maga a fogyasztásba és élvezetekbe oltott jelentésnélküli szabadság. Nyilván a “Szabadság Szigete” kifejezés utalhat a hétköznapi valóság, a munka világa vagy egyáltalán Magyarország elnyomó és sanyarú, diktatorikus voltára, bár éppen a fesztivál megléte árulkodik az általa képviselt szabadság meglétéről a társadalomban. Ha péntek vagy szombat este teszünk egy kört a hetedik kerületben, akkor gyakorlatilag megtapasztalhatjuk a modern Fesztivált, éppen azt ami a hirdetés alapján egy “szigetre”, bizonyosfokon a perifériára szorult. Micsoda ádáz hazugság ez, hiszen személyes példámon tudom bizonyítan, hogy mennyivel nehezebb egy a szabadsággal filozófiai mélységben foglalkozó többszáz oldalas könyvet kiadatni, vagy akár a kiadókat a végig olvasásra rábírni, mint hangos zenére ismeretlen-ismerősök gyűrűjében lötyögni. Azonban a Fesztiválok népszerűsége és sikere mutatja, hogy ez a  “modern lázadás a koncentrált valóságba” mennyire megragadja a tömegek fantáziáját.

Egyben a hirdetések megtekintése kiválóan bemutatja azt a tudatállapotot amiben élünk, és a szabadságot elfogyaszthatóvá, megehetővé, lefektethetővé, könnyeddé és számomra így oly fájdalmassá teszi. De ha egy olyan korban élünk, ami igényt tart arra, hogy saját magát ilyen módon határozza meg, és így írja körül, akkor egyfelől a modernség művészeitől meríthetünk “ihletet”, másfelől pedig elkezdhetjük a szabadságunkat keresni, valahol távol a zajtól és a villódzó fényektől….

© Horváth Márk

Az idézett részek: Horváth Márk- Lovász Ádám: Sekély Tenger

 


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)