Veneratio » Uncategorized » Az Egy jelentősége – Lovász Ádám
Az Egy jelentősége – Lovász Ádám

Az őskori bölcsesség szempontjából, és saját szempotunkból, mely szempont igyekszik tolmácsolni a Régiek nézeteit az újkori ember számára, a legérdekesebb szám az Egy. Mi ez? Mit fejez ki az Egy? Egyáltalán, mi a matematika? A matematikának számos funkciója létezik a modernek felfogása szerint. Az egyik funkció Galilei óta a világ „megismerésének” elősegítése. A másik a saját, absztrakt ideáinak öncélú, ám továbbra is természettudományos-indíttatású vizsgálata. Sőt, annak dacára hogy soha és semmilyen formában kapcsolatba nem léphet a természettel, sőt, pusztán empirikus alapon is kijelenthetjük, soha nem is lépett vele, mégis a legtöbb egyetemen a természettudomány részeként kezelik. Adminisztratív és egyéb tekintetben is.

Az újkori tévedések egyike szerint, amely korunkban különösen elterjedt, vannak „reál” meg „humán”-beállítottságú emberek, mintha lehetne az egyén megnyilvánulásait redukálni olyan elmeállapotok dualitására, melyeknek egyike sem felel meg a valóságnak. A természettudomány és társadalomtudomány szétválasztását a tradíció embere értelmezhetetlen zagyvaságnak tartaná. Nem értené a különválasztás logikáját. Hiszen a kozmikusan megalapozott rendben, ahogyan a hermetikus Tabula Smaragdina fejezi ki, „Az, ami lenn van ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.” [1] Hogy mit takar az „egyetlen csoda” mint szimbolikus kifejezés, és miért „egyetlenként” értelmezi, arról szólunk bővebben később. Elég itt annyit megjegyeznünk, hogy kifejezetten a modern emberre jellemző tünet az egyszerűség leértékelése, és a bonyolultságnak meg összetettségnek majdnem kultikus tisztelete. A tudományok különválasztása értelmetlen az őskori felfogás szerint, mivel egy igazság létezik, mely többféleképpen nyilvánul mind a természetben, mind a társadalomban. Noha a tradicionális társadalmak sem vetették meg a természettudományt, sőt, egyes esetekben igen fejlett módon művelték azt, sosem végeztek tisztán természettudományos tevékenységet.

Minden tevékenységnek volt valamilyen transzcendens jelentősége. Semmi sem merült ki a puszta anyagban. Olyan alázatos tevékenységek mint a földművelés is bővelkedtek a transzcendens elemekben. Ily módon a matematika, a számok tudománya, sem különült el a tudomány egészétől, mivel a tudomány sem különült el az egy igazság kutatásától. A szám mint olyan közvetítő látható és láthatatlan között [2], azaz, platóni kifejezéssel élve, az ideák világa és a materia világa között. Philolausz (egy pitagoreus filozófus) szerint a szám az a közös összekötő elem mely a kozmikus rend fennmaradását lehetővé teszi. [3] Felfogásában a szám maga az éltető, egyetemes alapelv. A szám léynegének megértésével a lét titkai megérthetőek. Minden számokból áll, és majdnem minden kifejezhető számokkal. Azonban itt egy ellentmondásba keveredtünk: ha valóban ez az igazság, és valóban mindennek alapja a szám, mi a bajunk a kortárs tudománnyal? Gyakori panasz, hogy a természettudomány túlzottan kvantitaívvá vált Galilei színrelépése óta. A leghíresebb példája ezeknek az ellenvetéseknek Edmund Husserltől származik, aki szerint a természettudomány a Galilei-féle matematizálódást követően elszakadt a valós, interszubjektív tapasztalatok birodalmától, és így értelmét is elvesztette:

“A fizikai testek vilagat, annak téridőbeli alakisagat idealizálva a matematika eszményi tárgyiságokat teremtett. A tér és az idő meghatározatlanul általános életvilágbeli formájából, a beleképzelendő empirikus-szemléleti alakok halmazával először csinált a szó voltaképpeni értelmében vett objektiv világot, azaz módszeresen és teljesen általánosan mindenki számára egyértelműen meghatározható ideális tárgyiságok végtelen totalitását.” [4]

Azért vált értelmetlenné, mert látszólag értelmes objektív értelmetlenséget teremtett. Pontosan ennek a tudományosságnak az objektivitása teszi értelmetlenné. Husserl a fenomalizmus nem kifejezetten könnyen érthető eszközeivel fejezi ki a következő alapvető igazságot: az eszmény nem objektum, nem tárgy, hanem titkokzatos, transzcendens, méghozzá tisztán transzcendens léttel bíró Lényeg. Ezért alapvetően téves a modern gondolkodásmód, mert elemezhető, mérhető és tudományosan, racionálisan megismerhető tárgyakat lát még az ideákban is. Husserl álláspontja távolról sem jelent egyet a matematikának mint olyannak az elutasításával, vagy a természettudományi kutatás kvantifikációjának elutasításával. Husserl-nek a szoftverrel és nem a hardverrel van problémája. Csak a modern ember kezében válik hasznavehetetlenné a matematika. Husserl munkásságának igen nagy hányadát éppen a Régiekhez való visszatérés törekvése hatotta át. Azok képtelenek élni a mennyiség tudományával adekvát módon, akik nincsenek tisztában a mennyiségen kívül a minőséggel. Tudniillik, valóban kétfajta embertípus létezik, azonban ez a valós, sokatmondó dualitás nem a „reál” és „humán” megfelelője. A valós különbség a szellem és az anyag embere között van. Lényeges különbségek fedezhetőek fel az anyagi javakra és a testiségre nagy hangsúlyt fektető egyének, és a szellemi valóság felfogására valamennyire is alkalmas egyének között, mind életvitel, mind elmeállapot, mind egészségi állapot szempontjából.

Az őskorban a matematika az anyagi világtól való elszakadásnak egy hatásos eszköze volt, akárcsak a jóga. De miért kéne az anyagi világtól elszakadni? Mivel a semmi nincs, ahogyan a legelemibb logika is megállapítja, hová jut az, ki elszakad? A lelki szecesszió hová vezet? Hová akar eljutni a bölcs amikor kijelenti az elszakadást és megvalósítja? Miben áll a megvalósítás? Az önmegvalósításnak mint fogalomnak a színeváltozását kövessük nyomon a történelemben!

Először is, tekintsük át, vessünk pillantást a mai emberre, és arra, hogy szerinte mi az önmegvalósítás. Az újkori ember szerint minél jobban elmerülni az anyagban és élvezetekben, valamilyen magasabb, ám kivétel nélkül anyagi, azaz, a szó valódi értelmében alattomos, alantas, aljas cél érdekében. Még az erényes életvitelű, de modern gondolkodással megfertőződött emberek sem értenek többet az önmegvalósítás alatt, mint családalapítást, karriert, esetleg társadalmi elimsertséget, megbecsültséget, presztízst. Ezzel szemben mit mond az önmegvalósításról Püthagorasz?

„…felismered majd a halhatatlan istenek és az emberek közötti kapcsolatot, amely mindenben megjelenik, és mindent legyőz. És azt is tudni fogod, hogy e világmindenség természete mindenütt ugyanaz. Akkor nem remélsz olyasmit, ami nem jár neked. És e világon semmi sem marad rejtve előtted.” [5]

Illetve:„Hagyd, hogy mindig a felülről jövő értelem, szándék és szellemi képesség vezessen. Ha pedig levetetted halandó testedet és tiszta éterré válsz, akkor halhatatlan isten leszel.” [6] E sorok bővebb magyarázatot igényelnek, hiszen annyira távol állnak az újkori felfogástól. Messze meghaladják Püthagorasz Aranyversének gondolatai a legtöbb mai ember értelme képességét, beleértve az úgynevezett „értelmiségieket” is. Mi másról lenne szó itt, mint az Egy megnyilvánulásáról? A matematikát azért művelték a püthagoreusok, hogy közelebb kerüljenek az Egyhez, mindennek eredetéhez. „Mindenütt ugyanaz” a világ természete, mivel egy közös eredettel rendelkezik minden anyagi létező, mert a dolgok lényegét tekintve „minden Egy”. Azaz, „mind-egy”. Ez esetben többel van dolgunk mint szimbólum. „Egy” a valóság, ám több mint valóság.

A héber hagyomány nem véletlenül nevezi Istent „Jahvénak”: vagyok, aki vagyok. Hasonlóan az Egy maga a megmagyarázhtatlan, ám annál erősebb léttel bíró Első Létező, az Első Mozgató mely a világot teremtette, és továbbra is élteti. A matematika a kívülállók és tudatlanok számára eszköze az anyagi világ megismerésének. Püthagorasz és a püthagoreusok szintén eszközként kezelték, azonban az Egy megismerése érdekében és nem a természet öncélú, vagy anyagi haszon érdekében történő megismerés jegyében. Ebben tökéletesen megegyezik a püthagoreus felfogás valamennyi tradicionális civilizáció felfogásával. Az ókori egyiptomiak fejlett csillagászati tudással rendelkeztek, mert élt bennük az istenné-válásra való törekvés ami a modern emberből kihalt Descartes és Newton színrelépése óta. Akit a „felülről” jövő értelem vezérel, az az ember „istenné válik”.

De mi a jelentése ennek az „istenné-válásnak”? A jó dolgok mind fentről jönnek. Egy újkori gondolkodásmóddal megáldott vulgáris olvasó azt a következtetéset vonná le, hogy Püthagorasz a halhatatlanságot ígérte volna tanítványainak. Csakhogy tanításának két rétege volt: exoterikus (felszíni) és ezoterikus (felszín-alatti) jelentéstartalmakat egyaránt tartalmazott tanítása. Azok a tanítványok, akik különleges intuíciót tanúsítottak az alapelvek iránt, még akkor is bebocsátást nyertek Püthagorasz házának szobáiba, ha nem mutattak különösebb jártasságot a mennyiségi tudományokban. Mert a matematika eszköz és nem cél, noha fontos eszköz. A „test levetése” a pusztán anyagitól való megszabadulást jelenti. Ha valaki a világosság útjára lép, felszabadul a földi dolgokra irányuló vágyaktól és szenvedélyektől. Többé nem uralkodnak elméjén a különböző szenvedélyek az Egy szenvedélyen kívül: egyesülni a természetfölöttivel, és Eggyé válni, visszatérni az Egy ölelésébe. „Tiszta éterré válni” annyi, mint a tudat szintjén tudatosan eggyé-válni az univerzummal, és felismerni önmagunkban saját azonosságunkat a legparányibb és leghatalmasabb teremtményekkel. Ha elérte a megvilágosodást, a püthagoreus tanítvány önmagát felfedezi mindenben, mert ő maga az Egy. Természetfelettivé válik, mert képes elvonatkoztatni az anyagi létezők minden kategóriájától, és a végső, elkerülhetetlen elszakadás is ekképpen könnyebbé válik a beavatott számára. Önmagát a természet fölé helyezi, és számára többé nem külsődleges a transzcendens erő, hanem bensőséges.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az összes ezoterikus irányzat egyben bensőséges bölcsesség. Hiszen a magasabbrendűbb tanítás egyben bensőségesebb is. Mi vagyunk az Egy, bennünk él. Mily messze kerültünk hát a modern tudománytól! Az újkori természettudomány épp azt teszi amit nem kéne. Más szavakkal: vizsgálja az anyagi világot anélkül hogy vissza akarna térni az Egy állapotába. Mi értelme az ősrobbanást felfedezni (amiről mellesleg az őskori ember tudott anélkül hogy rendelkezett volna a miénkkel megegyező technológiával), ha nem kívánunk visszatérni az Egyhez? Mi értelme egyáltalán megértésnek, ha a megértés nem a végső dolgokra irányul? Az Egy analógiája Istennek, annak a, ma már titkokzatossá és rejtetté, de Püthagorasz idejében élő és felfogható valóságnak, mely alapja és éltetője mindennek. Minden megismerés az Egyre kell hogy irányuljon. Ezért mondta Püthagorasz a világ és minden létező természetét „mindenütt ugyanolyannak”.

„A koponya az ember elvét tartalmazza, a szív az állat elvét, a köldök a növény elvét, a nemi szervek minden élőlény elvét, mivel azok növekednek és szaporodnak.” [7]

Ezen idézet a püthagoreus Philolaosztól származik. Mit jelenthet ez? Látszólag itt testrészek osztályozásáról van szó, azonban ha már valami kiderült számunkra, az az, hogy az őskorban egy tudományos tevékenységnek, így az osztályozásnak sem volt önálló léte és értelme. Az osztályozás, kategóriákba-rendezés, isteni tevékenység. Mikor valaki ezt a tevékenységet végzi, a transzcendens erő helyébe helyezi magát és annak mintájára cselekszik. Ehhez kellőképpen felkészültnek kell lennie a beavatottnak, mivel számos rendetlenség és zavar keletkezhet ha valaki vagy valami nem az őt jogosan megillető helyen tartózkodik. A nem-megfelelő helyen való tartózkodás ugyanis maga a „helytelenség”. Márpedig a helytelenség vétek, a legsúlyosabb bűnök egyike, mert a helytelenül cselekvő ember megkérdőjelezi saját élethelyzetével és cselekvéseivel az egész szakrális létrendet. Az őskori világnézet szerint minden létezőnek megvan a maga „elve”, analógiája. Philolaosz nem véletlenül kezdi a koponyával; mindig a felsőbbrendűből ered az alacsonyabbrendű. Igy halad lefelé a testben. Ahogyan Platón is tanította, előbb van a tökéletes idea, az általános, majd a materiális objektum, a különleges.

Megértésünk csakis az elvekből eredhet, a magasabbrendű dolgokból. Minden anyagi létezőnek megvan a maga ideája, szellemi megfelelője. Csaknem az összes tradicionális tanítás szerint az ember áll a természet csúcsán. Az ember felel meg tehát a koponyának, mivel a koponya székel a test felett és mindig az az elsődleges van fent. Ezt követik a többi élőlények, az embertől lefelé az élőlények összességéig míg megérkezik a tisztátalan szexuális szervekhez. Érdekes módon ez a négyes felosztás volt jellemző a hindu kasztrendszerre is (brahman, ksatrija, vaisja, csandala). Akárcsak a püthagoreus felsoztás, a védikus kasztrendszerben is a kasztoknak bizonyos elvek és tudatállapotok felelnek meg. Tehát a hindu kultúra sem ismerte az anyagi és szellemi dolgok elkülönülését; egyik létrendnek sem volt önálló létjogosultsága. És folytathatnánk valamennyi tradicionális társadalom elemzésével: hasonló eredményre fogunk jutni.

Ezek után nem fog nekünk különösebb nehézséget okozni a matematika elvének megállapítása. A matematika „elve”, ha lehet így fogalmazni, az Egy. Nélküle valósággal elképzelhetetlenné válna minden matematikai művelet. Az összes számnak, a sokaságnak őselve az Egy. Figyelmen kívül lehet hagyni a nullát; az Egyet lehetetlen elhagyni. Voltaképpen minden matematikai művelete feladata a Megoldás. Vagy, másképpen fogalmazva, minden matematikai feladata célja a feladat megoldása. Jelentős leegyszerűsítéssel, mégiscsak ahhoz a következtetésehez kell jussunk, hogy a megoldás maga az Egy, kivétel nélkül, még akkor is ha látszólag más számot kapunk. Ám csaknem mindenre kiterjeszthető a fenti elv. Mindennek „elve”, eredete az Egy. Ez az oka annak, hogy Püthagorasz és Philolaosz miért hívták a lelket is „harmóniának”. [8] A harmónia egy olyan létállapot, amikor az egyensúly uralkodik. Noha nem minden ember lelke mondható kiegyensúlyozottnak, legalább annyi harmóniát tartalmaz minden létező, beleértve a lelkeket is, hogy létezésükben ne bomoljanak fel. A harmónia márpedig matematikai valóság. Ismét egy ékes példája annak, hogy az őskori felfogásban mennyire is összefüggött a minőség és mennyiség!

HIVATKOZÁSOK

[1] http://egivandor.hupont.hu/42/tabula-smaragdina

[2] Hamvas Béla: Scientia sacra (2006 [1943-4], MEDIO) 196 old.

[3] Philolaosz (Püthagorasz-válogatás, innét: http://www.holybooks.com/wp-content/uploads/The-Complete-Pythagoras.pdf) 98 old.

[4] Husserl, Edmund: Az europai tudomanyok valsaga (1998 [1976, Husserlina válogatás], Atlantisz, Budapest) 52 old.

[5] http://lectorium.hu/pentagram/2010-es_evfolyam/201004_30_osi_bolcsesseg_a_ma_gyakorlata_szamara

[6] u.o.

[7] ld. 3-as hivatkozás, 100 old.

[8] ld. 3-as hivatkozás, 101 old.

 

© Lovász Ádám


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)