Veneratio » Uncategorized » Csend és autonómia – Lovász Ádám
Csend és autonómia – Lovász Ádám

A hazai közbeszédben számottevő hangsúlyt kap az a jelenség, amelyet egyes társadalomkutatók „csendes generációként” értelmeznek. [1] Eszerint létrejött a rendszerváltás utáni fiataloknak egy olyan nemzedéke, amely a közügyek iránt közömbös, és semmilyen formában nem kíván tenni a jövőjéért. Konformok, távol tartják magukat bármitől, ami kockázatosként értelmezhető. Vállalkozni nem áll szándékukban, noha maguk úgy gondolják, hogy a multinacionális vállalatok helyett Magyarország jövőjének letéteményesei a magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások. Szeretik a gyerekeket, azonban tartanak a gyerekvállalással együtt járó gazdasági kockázattól. [2] Egy szónak is száz a vége, nagyon is úgy tűnik, mintha a rendszerváltás után felnőtt első nemzedék önmagáról és a magyar társadalomról való gondolkodása élesen szemben állna cselekvéseikkel. Vagyis, pontosabban, cselekvéseik hiányával, általános passzivitásukkal.

Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez a nézet önmagában leegyszerűsítő. Egy dolog számon kérni az egyéneken moralizáló hangnemben a „partiélet” túlsúlyát a mai fiatalok életében, viszont egészen más dolog mélyreható diagnózist felállítani, nemhogy megoldási javaslatokat találni. Elsősorban a kiindulási pontot tekintsük meg. Akik a konform passzivitásként jellemezhető, generációsként felfogott társadalmi jelenséget hangsúlyozzák, azt állítják, hogy ez egyfajta tétlenség, amely együtt jár a közügyektől való elfordulással és általános erkölcsi iránymutatás hiányával. Ugyanakkor számos esetben ezt az anómiaként jellemzett állapotot nem egyszer a specifikusan magyar helyzet sajátosságaként értelmezik. Szokása a magyar társadalomtudománynak siránkozni a magyar társadalom elmaradottsága miatt. Például Sík Endre szerint a magyar társadalomban a kapcsolati tőke túlsúlya figyelhető meg, szemben a felvilágosult Nyugattal, ahol állítólag a gazdasági előnyök megszerzésében nem játszik akkora szerepet a kapcsolati tőke, mint nálunk. [3]

Nyugaton bezzeg minden másképpen működik! Ott nem konformok, hanem szabad egyéniségek az emberek! Mielőtt túlzottan belerévednénk a Nyugat-imádatban, szemügyre kell vennünk a konformizmus kérdését. Elvégre, sokak számára meglepő módon a konformitás első nagy és átfogó kutatását éppenséggel az Egyesült Államokban végezték. David Riesman és kollégái az 1960-as évek Amerikájában, a demokrácia és liberalizmus Bábeljében felfedezni véltek egy jelentős karakterológiai (jellemtani) változást. Míg korábban vagy a tradíciótól-vezérelt vagy belülről-vezérelt karaktertípusok voltak a jellemzőek, mára (az 1960-as évekre) a kívülről-irányított személyiségtípus vált általánossá. Hangsúlyozzuk, hogy egy, a magyarnál állítólag individualistább és „szabadabb” társadalommal volt dolguk.

Mik a tanulságai ennek? Egyáltalán, mi az, hogy konformitás? Észre kell vennünk, hogy a konformitás mint olyan, normális jelenség. Egyetlen olyan társadalom sincs, ahol ne lennének vezetők és vezetettek. A konformitás annak folyamata, ahogyan valaki igazodik a társadalmi normákhoz és elvárásokhoz, sem több, sem kevesebb. Önértéket tulajdonítani a konformitásnak bármely irányban éppen ugyanakkora balgaság, tekintsük pozitív vagy negatív értéknek a konformitást. Korábbi társadalmi paradigmákban, a konformitás elsősorban a Tradíción, Hagyományon keresztül zajlott. Ennek alapján elsajátítottak egy bizonyos nép vagy törzs tagjai bizonyos szent tudásformákat az ősök által kidolgozott és áthagyományozott rituálék, rítusok, szertartások keretein belül. Nemcsak a tudás alapult áthagyományozáson, továbbadáson, hanem a tudás átadásának formái is átöröklődtek. Ez, a hagyományokon alapuló társadalmak konformitási mintája nevezhető „tradicionálisnak.”

A modern világ kialakulása egyben a nagycsaládnak mint intézménynek a szétzilálását hozta maga után. Felváltotta a nagycsaládot a nukleáris család. [4] E fejlemény önmagában véve is aberrációként értelmezhető, legalábbis a korábbi állapotokhoz képest. Egy sor olyan funkció ellátására vált képtelenné a nukleáris család, amelyeket korábban a kiterjedt család többé-kevésbé el tudott látni. Ennek árát a társadalom mint egész fizette és fizeti meg a mai napig. Mivel többé alkalmatlan a nukleáris, két szülőn alapuló család bizonyos szociális feladatok ellátására, azok (gondolhatunk ehelyütt a betegápolásra, idősgondozásra) átkerülnek az állami intézményekhez. Ily módon a társadalom egésze fizeti meg a kiterjedt család hiányát.

A belülről-irányított személy esetében a konformitás azon mintájáról beszélhetünk Riesman szerint, amely az ipari kapitalizmusra volt jellemző. Belülről-irányítva lenni annyit jelent, mint saját lelkiismeretünkként felfogott preferenciákat követni, amelyek persze valójában a szülők révén közvetítődnek felénk és épülnek be személyiségünkbe. A modern ipari társadalom viszonyai között vált – paradox módon – önértékké az individualizmus, az egyéniségbe mint olyanba vetett bizalom. A mai napig áthatja még a magyar társadalmat is az individualizmusba vetett hit. Eszerint aki nem egyéniség és másokat követ saját lelkiismeretének parancsa helyett, rossz, gyenge ember. Ellenben aki a tömeggel szemben fellép, és nem hajlandó alkalmazkodni hozzá, az a hős. Tipikusan ilyen a legtöbb hollywoodi filmben szereplő magányos hős, aki dacból nem hajlandó alkalmazkodni másokhoz, és tűzön-vízen át véghezviszi akaratát.

Viszont a mi szempontunkból a harmadik riesmani konformitási-típus a leginkább érdekfeszítő. Már a tizenkilencedik század gazdaságtörténeti fejleményei magukban hordozták a család értékközvetítő szerepének a kiüresedését, és lassan, de biztosan, annak ellehetetlenülését. A tömegkommunikációs eszközök fejlődésével csaknem megszűnt a család meghatározó, értékorientációs funkciója. Többé nem kérdés, véli Riesman, hogy a családtagok helyett inkább a peer-group tagjaira hallgat a legtöbb fiatal. Így annak okát, vajon miért passzívak a magyar fiatalok, a fiatalok baráti társaságaiban és szubkulturális közösségeikben kell keresnünk. Vagyis, pontosítva, azon közösségeket életre hívó értékekben, értékrendekben. Nem az az elsődleges kérdés, vajon jó-e a társadalom által preferált értékek követése, hanem sokkal inkább az, vajon érdemes-e azon értékeket követni? Egyáltalán nem mindegy ez, hiszen attól kéne, hogy függjön az, melyik lehetséges álláspontot követjük (az autonómiát vagy a konformitást), miként és milyennek fogjuk fel a társadalmat.

Amennyiben valaki egyetért a magyar társadalomban található, általánosan elfogadott értékrenddel, legyen bármi is az, akkor feltételezhetjük, hogy konform viselkedést fog tanúsítani. Ellenben, ha valaki nem ért egyet a társadalom irányvonalával, akkor előbb vagy utóbb autonóm módon fog viselkedni. Riesman a következőképpen határozza meg az autonómiát:

„Az autonómia, úgy gondolom, mindig valamilyen mértékben függvénye a fennálló konformitási módoknak, mintáknak a társadalomban; sosem egy “mindent vagy semmit” döntés eredménye, hanem egy néha drámai, néha alig észlelhető küzdelem végeredménye, amely küzdelmet az autonómia vívja meg a fennálló konformitási módokkal.” [5]

Ezen konfliktus-alapú megközelítés szerint az autonómia egyfajta negatív szabadság. Szabadság a társadalom normáitól. Amennyiben a társadalom normái lehetővé teszik a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatását, célszerű követnünk azon normákat. Ugyanakkor, amennyiben a társadalom nem teszi ezt lehetővé, sőt, olyan normákat közvetít a társadalom többsége felé, amelyek lehetetlenné teszik az egyén szintjén végbemenő öntudatra-ébredés folyamatát, akkor nem célszerű konformnak lenni.

A magyarországi fiatalok, számos kutatás egybehangzó álláspontja szerint, a kettő között vannak. Vagyis, se nem konformok, se nem autonómok, hanem anómiásak. Az autonóm ember aktívan megtagadja a társadalom értékeit, és fellázad azok ellen. Az anómiás képtelen új értékek feltalálására, viszont a szándék szintjén megvan benne a lázadásra való igény. Látja és érzi, hogy a fennálló társadalmi rendszer alkalmatlan a boldogság elősegítésére, ugyanakkor nem rendelkezik azzal a műveltséggel vagy olyan útmutatással, amely számára világossá tehetné, merre is van az „arra”, azaz, mely utat kövesse a számos, önmagát felkínáló valós vagy valótlan lehetőség közül. A mai fiatalok világszerte, nemcsak Magyarországon, tanácstalanok. Magunknak kell eldöntenünk, mely utat követjük. Annak kérdése, vajon a magyar társadalom vezetői, legyen szó szellemi, politikai vagy gazdasági vezetőkről, azt a szellemiséget képviselik-e, amely alkalmas a társadalom tagjai boldogságának növelésére, nyitott kérdés, amit a történelemtudomány sem fog tudni valószínűleg megválaszolni. Mindenesetre Menciuszra hivatkozhatunk e ponton, aki a következőképpen fogalmazott a Kr.e. 4 században:

„…amikor a régi idők vezetői hibáztak, igyekeztek kijavítani hibáikat. A mai vezetők, amikor hibáznak, folytatják hibáikat. A régi idők vezetőinek hibái olyanok voltak, mint a nap- és holdfogyatkozások. Mindenki látta a hibákat, és amint látták vezetőiken, hogy javultak, újra felnéztek rájuk és képessé váltak újra bízni bennük. Azonban a mai vezetők csak folytatják, amit elkezdtek.” [6]
HIVATKOZÁSOK:
[1] http://mno.hu/fejloves/jo-lenne-ha-a-fiatalok-osszekapnak-magukat-1226583
[2] http://mno.hu/belfold/a-penzen-es-a-lakohelyen-mulik-a-fiatalok-jovoje-1226101
[3] Sík Endre: A kapcsolati tőke szociológiája (2012, Eötvös Kiadó)
[4] Erről a társadalomtörténeti folyamatról bővebben: Somlai Péter: Család 2.0 (2013, Napvilág, Budapest)
[5] Glazer, Nathan, Denney, Reuel és Riesman, David: The Lonely Crowd. A study of the changing American character (1969 [1961] Yale University Press, New Haven) 257 old.
[6] Mencius: Mondások II.B9

 


Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)