Veneratio » Uncategorized » Válogatás – Horváth Márk
Válogatás – Horváth Márk

“Egy rejtélyes álmatagság nehezedett szellemére, és úgy érezte, hogy a pusztulás már bevégeztetett álmában, szétmorzsolva gránitkeménységű önbizalmát. Egy ódon épület alsó emeletén volt, gyertyafény világította meg a folyosót ami látszólag a sötétségbe vezetett. Oldalt számtalan lépcső vezetett ismeretlen területekre, de az idegen csak előre ment, anélkül, hogy felülvizsgálta volna lépteit. Az egyik elágazásnál embertelen zihálás, sóhajtozás és fujtatás hallatszott, eszébe jutottak fiatalkorának gyermeteg játékai, felszólításai és feszengései az ismeretlen eredetű parancsok hatásai. Körültekintőbb és előrepillantóbb szeretett volna lenni, azonban a rossz tapasztalatok kötelékei meggátolták tettei felülvizsgálatának kodifikációját. Hogyan lehettek emlékeim, és lelkiismereti kérdéseim és kételyeim e fondorlatos álomban. Mikor álmodunk megszabadulunk a képzelet vérszegénységtől, de egyben elveszítjük ontologikus érzésünket. Ha a lét kérdéseit feltesszük, vagy a létbe vetettség állapota az érzéseinken keresztül az elmélkedés vagy a töprengés stádiumába léptet bennünket, hirtelen felébredünk. Az öntudat fényt hozó Prométheusza elűzi az álom ködhomályát, melyet kíméletlen erőszakkal semmisít meg. Az álomban nem tudunk álombeli létünk ontologikus alapjairól önreflexiót gyakorolni. Ha azt megkíséreljük az az öntudat lángja az álom kellemes sötétjében felébredéshez vezet.”

“A gyermek mint társadalmi szimbólum a jövőbe vetett hit, a reális és az idealista jövőorientáció megtestesítője. Egy, a kultúráktól mentes, időtlen és örök jelkép, amely éppen egyszerűsége, és bármely kultúrához való társíthatósága miatt, tökéletesen jelképezheti a nyugati ember tapogatózását a globalizált világ sötétjében. Persze ez a sötétség nézőpontunk, tehát a kezdetleges, és végtelenül fiatal gyermeki lét miatt viszonylagos, és nagyban függ attól, hogy honnan nézem a sötétséget. Vajon a szemét, és érzékszerveit még alig-alig használó emberkezdemény hunyorításán át a félhomályban gyermekére mosolygó anya képe jelenik-e meg a gyermek tudatában, vagy valóságos sötétség, elveszettség és magány veszi körül ezt a gyermeket? Vajon a külső világ ijesztő-e, fenyegető és félelmetes, és mindent egy általános sötétség, az éjszaka vagy a hideg űr sötétje vesz körül, vagy a félkész ember fejletlen érzékszerveinek csapdájában nem képes meglátni a színek távoli játékát, s még a szerető és mosolygó anya képe is a sötétség csalóka homályába hull?”

“És vegyétek észre, azt a vak gyermeket, akár a fiatal Jacob Van Eyck, csak orgona helyett angyali hangján szól hozzám. Ó hiszen ti aljas, megveszekedett akasztani való galádok tovább legeltek, és önfeledten vesztek bele a létezésbe. Szívemet már korábban is ejtette fogjul a szeretet, ám hirtelen békülésem jeléül most mégis komoly hangon fordulok hozzátok legelésző létrontóim. Látom az összefüggést értelmetlen patás lényetek és az angyalhangú gyermek között, hiszen az újjászületés útja egyedül járhatatlan. Ha semmi nem emlékeztet ismeretlen lényegünkre ebben a várostól önkéntelenül is távolodó folyószerű világban, akkor a személy nem ismeri fel és nem találja meg azt, amiért megszületni, vagy világra űzetni hivatott, és a lét a semmitől végleg eltávolodva a zavarodottságba és bizonytalanságba vész.”

“Tedd meg, hogy elképzelsz magad előtt valakit, valakit aki éppen emlékezik, összehúzódó, görnyedt testtartásából, gondterhelt ábrázatából arra következtethetsz, hogy a múlton gondolkodik. Először is vessük el azt, hogy ő csak úgy általánosságban filozofikusan tanakodik távoli személytelen eseményeken ‒ sőt, ezt most én, e sorok írója meg is teszem, és kizárom, hogy az általad elképzelt számomra ismeretlen figura a tárgyiasult történelmi tények fölött görnyedjen, ha ezt tenné majd egészítsd ki ezt az írást ‒, és tegyük fel, én felteszem, hogy ő, ahogy én most elképzelem, saját élete, személyes sorsa felett gondolkodik, tehát, ahogy ezt a gondolatsort kezdtem, az ember emlékezik, emlékezik magára. És ekkor egy derridai kérdést szegez hozzánk ez az elképzelt, „soha nem volt és soha nem is lesz” figura: „Csak egy emlékem van, és az nem az enyém.”
“Távol áll tőlünk az értékítéletmentesség, és minden képmutató objektivitás, vagy a túlzott tudományosság rögeszméje. A modernitásban általánosan megfigyelhető jelenség, hogy a társadalom mechanikus racionlaizációjával együttjár a gondolat mesterséges megszámlálhatóvá tétele. Az élet valamennyi területén, még a legközvetlenebb kapcsolatokban is teret hódít a kvantifikáció, a minőség háttérbe szorításával. Ma már az egy kevesebb mint a kettő, holott hagyományosan az egyet nagyobb becsben tartották a kettőnél, mivel az egy nem felosztható, és közelebb van az ősi egységhez.”

“Senki sem emlékezett a névtelenre, hiszen ki akarna emlékezni a csendes emberre? Az, akire emlékeznek, nem emlékezhet arra, hogy bárki is gondol rá. Ezért voltaképpen nem is fontos, vajon megszűnésünk, vagy, jó esetben, felemelkedésünk, túlemelkedésünk következtében vajon bárki is szájára veszi-e nevünket: a lényeg, hogy csakis a saját süllyedésünknek vagy emelkedésünknek íve számít a végső dolgok tekintetében. A sötétlila fellegeket egy porfelhő tompa morajlása és a homokszemek öntörvényű rendezetlensége amorfizálta. Úgy tartották a gyászolók, hogy emlékeiknek nincsen célja, és ebben nem is tévedtek. Arra még képesek voltak visszagondolni, hova cipelik a névtelen koporsóját. Az idegen leendő sírján, a fejfán nem szerepelt név, és a kiásott gödör amely mellett a kupacokba összehordott föld mint a hullámok, úgy feszültek egymásnak, és bennük egy szomorú világ rejtőzött. A materiális korszellem, a föld terebélyesedő bűzében ült meg mint az egyre túlcsorduló ocsmányság. Az egyik nő testét, a gyászolók közül, egy fekete selyemruha takarta. Vette a bátorságot és belenézett a gödörbe, és azt végtelenül mélynek, idegenül ismerősnek érezte, miközben fájdalmában a hasához kapott. Tudtával az élet megkímélte a megtermékenyüléstől, mégis benne lüktetett egyfajta vészterhes rossz közérzet.”

“Ha ismétlésnek tulajdonítom a nyugalmat, akkor természetesen nem a hétköznapok során megjelenő tevékenységek repetatív jellegét dicsőítem, hanem a repetativitás ismétlődő gyötrelmének felismerésének tudatosodásának alapvetését idézem fel. Azért használom a felidézni kifejezést, mert nem kívánok úgy tenni mint akinek a Semmiből származó ötleteinek felhalmozásának bizonyítása lenne a célja, inkább elmondom azt amit érzek és amit gondolok, és nyilvánvaló ha a témám és ihletésem az ismétlés, -melynek konkrét kiváltó élménye a zenei ismétlés, pontosabban egy dal ismétlésének a fenoménja- akkor a filozófiai és az emberi gondolkodástörténet ismert és ismeretlen arcai köszönnek vissza bennem. Megismétlek, felidézek, ráeszmélek, mi ez ha nem merő nosztalgia.”
“A keresztény gondolkodástól idegen az a fajta “szabadság-követelés”, amely az egalitáriánus irányzatokat jellemzi, és közvetve a modern társadalmat áthatja. Így Bolzanonál is,- noha befolyásolta a szerzőt Leibniz és a felvilágosodás és nem volt képes teljesen mentes maradni annak kvantitatív materializmusától-, megjelenik a szabadság mint kihívás eszméje. A szabadság ugyanis a jóra való törekvés kihívása. Azért vagyunk szabadok, hogy akaratunkat, azaz vágyainkat tökéletesítsük, tehát a szabadság inkább feladat mint ajándék.”

Azért használtam a “különös eltérés” kifejezést, mert ha egy létező, és fizikai valóságban meglévő dolog esetében sokaságról beszélhetünk, köznapi gondolkodásunk feltételezi az Egyetlen Egynek a meglétét is. Egy gondolat, melyet továbbvíve mondatokhoz, gondolathalmazokhoz, ideákhoz jutunk, egy ember akit aztán szerethetünk pontosan azért mert az az egy különbözik mindenki mástól. Az Egy az alapja mindennek, és a Létező Egy az ami aktivizmusban és a hétköznapokban megtapasztalhatóvá kell hogy váljon. A látszólagosan legembertelenebb, és legönzőbb kiválasztással és szelekcióval kell élnünk akkor, amikor valamiről, vagy valakiről komoly döntést igyekszünk hozni.

“Esszém esszenciája a jelenlegi világot átható üresség és az elképesztő magasság sehova nem vezető egysége. Az ürességet érezhetik az emberek abból, hogy ugyanoda járnak enni, ugyanúgy néznek ki, és élethelyük, a nagy világvárosok is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Az ember a magas felhőkarcolók felső emeletein érezheti magát legközelebb Istenhez, a milliós üzlet megkötése után, Hugo Boss-öltönyben feszítve. Az isteni kifejezés teljesen hétköznapivá válása is mutatja, hogy olyan világban élünk, ahol az „Isten” szót milliós üzletekre és kerek fenekű nőkre használjuk. A televízióban látható, többnyire amerikai sorozatok is egy álomvilágot tárnak elénk a „proletár reneszánsz értékeivel”. Nem kell félnünk a haláltól, mert Dr. House megment majd, ha meg mégis meghalunk, lesz belőlünk egy szórakoztató Helyszínelők-epizód. A valóságshowkban vagy az internetes társkeresőkön párt vagy csak szexuális kalandokat kereső emberek millió is mutatják, milyen szétcsúszott világban élünk. A klasszikus értékek megvannak még itt-ott, hiszen a Dolce & Gabbana legújabb kollekciót Michelangelo David szobra és festményei díszítik, és mindezt feldobhatjuk az amerikai életforma jelképével egy szakadt farmerral.”

“Az emlékek elvesznek, ha sok lesz belőlük, vagy felerősödve és megsokszorozott erővel kötnek minket össze a múlttal, esetleg elválasztanak a jelentől, vagy kizárólag a visszaemlékezés pillanata az, ami számít? Ha a múltra gondolok, akkor az elmúlt valóságot idézem fel, ott járok, és azt gondolom, amit akkor gondoltam, mikor az adott emlék keletkezett?
Ez nyilvánvalóan kósza remény, és teljes mértékben lehetetlen, hiszen azt, hogy miből lesz emlék és mi fog visszaidéződni, azt semmiképpen sem mi döntjük el. Egyfelől az emlékezés és a múlt felett érzett melankóliánkat megtörheti az a tudat, hogy, ha az ember gondolkodik és döntéseket hoz, azt ugyanúgy egyfajta emlékezés határozza meg, tehát tulajdonképpen nincs is emlékezés nélküli pillanat, folyamatosan a jövőn ábrándozunk és a múlton tanakodunk, és ez így megy folyamatosan egészen addig a pillanatig ‒ égő lámpák és kint sötétség, olyan mint ez a mostani éjszaka ‒, amikor nem gondolunk a jövőre, és csak az elmúlt időnek szenteljük figyelmünket. Az élet maga az emlékezésben feloldódott pillanatnyi érzéseknek kiszélesített terepe, ahol bizonyos időből és távolságból szemlélhetjük azt, ami a jelenben túl hirtelen, túl esetlen és még oly idegen.”

“Fontos kiemelni, hogy ezt az állapotot nem az itt-lét, hanem a hiány állapotán éljük meg, és igazolására valójában csak olyan létezőre van szükségünk, aki érzékelni és megkülönböztetni képes az itt-létet és a hiányt. (c) A halott nem képes sem igazolni sem tagadni saját állapotának milyenségét, kizárólag a felé fordulókban keltett hiány lehet az, ami az elmúlásra figyelmeztet minket. Amikor a halál felett kesergünk, valójában nem általánosságban a halált siratjuk, hanem egy általunk ismert ember halott állapotának semlegességén döbbenünk meg, és észleljük, hogy ez a korábban még ismeretlen semlegesség és egyenlőség mily nagyfokú hiányt hagy bennünk. Ilyenformán a halott az egyetlen, aki akaratán kívül képes bármit is elvenni, és hiányt okozni.”

“Isten a negatív teológia értelmezésében a “Nem”, a színtiszta tagadás. Maga a névtelenség. Még a “Nem” abszolútnak tűnő nihilje sem lehet eléggé teljes, mert a Nem-ben is benne van a szubsztancialitásnak, a profán világnak egyfajta nyoma. Nincs olyan szavunk, amely alkalmas ennek a végtelenül űrnek a leírására, mert az egy olyan szó volna amelyik kimondhatatlan. Vagyis több, mint szó, és egyben kevesebb is. A mennyek utáni sóvárgás egyenértékű a Semmin túli semmiség iránti vágyakozással. Ezért mondja számos szerző, hogy Isten után sóvárogni és vágyakozni kell egy égő szeretettel.”

“A Névtelent mindez a kielégülés nélküli szeretkezésekre emlékeztette, mikor szeretője az élvezettől kéjes mosollyal és remegő lábakkal feküdt végig a rekaméján, mint aki már befejezte feladatát. Mintha az élet csak egy ajándék lenne, vagy pár ujj az ágyékban, és az ember azért teremtetett, hogy széttárt lábakkal várja a sorsot, aki majd ad neki. Ad ám a sors valóban, de két két kézzel markol is fel, mint egy döjfös szolga, ki egyedül marad ura lakosztályán. A Névtelen lassan felért a lankás domb tetejére, és szemét az ismeretlen víztömegen pihentette meg. “Milyen fenséges a szemnek valami mozgékonyságban is állandóra bukkannia, ahol a folyamatos elmúlás zúg tova ismeretlen helyekre. A szem semmibe sem csimpaszkodik bele, nem olyan mint a neveletlen gyermek, hiszen kétségtelenül hidegen hadja a birtoklás maga, mely a kéz feladata. A szememet nem mozgatja a birtoklás során létrejövő tárgyiasult tartalom, csupán az ismétlés lehetősége nyugtatja meg. Láttam már ezt a folyót és meredten néztem tompa színeit korábban is, éreztem a tovaköszönő távozást is. Mikor szeretőm mellett feküdtem kielégületlenül, ő pedig széttárt lábakkal pihegett mellettem, azt súgta nekem: “Én vagyok a te tájképed, kedves férfiú, és lábam között folyik a te Wijkermeered, csak a nevedet kérlek áruld el.””

“A vihar előtti és vihar utáni idők örökkön-örökké elválasztódnak egymástól. Mi magunk a vihar után írtuk beszámolónkat. Menekülttábor közepén vagyunk, felettünk az üres kék égbolt néz le ránk, a táborrá vált világ többi menekültjével együtt. Nincsen többé falu, nincsen többé sekély tenger. A felszín alatti mélység tört fel a vihar idején, az bosszulta meg magát az elbizakodott falun. Bizonytalan, vajon lesz-e maradásunk ezen a Földön. Bizonytalanság tölt el bennünket, lelkünk tátongó, sötét völgy. Még van remény egy másik tenger felfedezésére. Noha megszűnt a falu, a sivatag megmaradt. Sivatag közepén vagyunk, és égető szükség van az élő tengerre. Egy olyan tengerre, amelynek vizei othont nyújthatnak számunkra. A másik tenger halaira óhajtoznak gyomraink. Még elvezethet bennünket a Sark-csillag ragyogása a valódi tengerpart közelébe. Fürkészve az eget, láthatjuk a holnap fénylő jeleit.
Felkiáltunk: “legyen új holnap! Mi megmaradtunk.”
A szájukat elhagyó szó céltalanul cirkulál a semmibe, mint a vér az ereinkben. Mozgatjuk ajkainkat, éppen elég nehézség és fájdalom ez is ilyen körülmények között. A szájainkat elhagyó hang láthatatlanul gyorsul ismeretlen hely felé. A sötét űr várja haza. Egyre sebesebb, és magyányosan kószál a semmit a valamivel összekötő térben. A hang fittyet hány a forrására, és elfelejti kilétét. Elhagyta eredetét, és nem találja végzetét, csupán halad. Egy burokban rázkódnak a húrok, a rezgések majd szétfeszítik, és koptatja a levegőt. Már senkisem hallja, elhagyta eredetének dimenzióját. Kívül esik mindenen, és mégis minden benne van. A szó már értelmetlen, atomjaira hullik, ezek a részecskék még folytatják útjukat, és becsapódnak a kozmosz szélébe, és ott szilánkokra törnek. Nincs bennünk semmi emberi, sőt anyagi, mivel ennél a pontnál a magavisszájára fordul a hang, és önmaga ellentétébe bukik. Csendbe ágyazódik a szó monásza. Ismeretlen helyen jár a hangunk, csak találgatni tudunk túl jón és rosszon. Nem számít semmisem, minden oly könnyed. Ebbe a könnyedségbe pusztult bele a hang, és visszapattan némasággá dermedve. A csend nem súrlódik, jobban illeszkedik a kozmoszhoz. Gyorsulnia kellene, hiszen nincsen ellenállás, mégsem teszi. Több a sötét anyag, mint a tartalommal rendelkező fény. A semmi elfér ott ahol a valami megakad, így akadálytalanul surran vissza a Föld felé. Az utazó némaság tompa hangforgatagba ütközik, de nem torpan meg, hiszen gyökeresen különbözik attól. Értelmetlen hangatomok, esztelen szekvenciák és dübörgő ritmusok keresztezik útját.
Kiáltásunkat követően visszaszáll ránk a csend esőcseppek formájában.”

 



Küldjön üzenetet

Az Ön neve
(* kötelező kitölteni)
Email cím
( * kötelező kitölteni - nem sikerült elküldeni)
Üzenet a honlapról
Üzenet
(* kötelező kitölteni)